Peggy, a kétlaki- HarmoNet -

Világítóan kék szemű, amúgy szerény külsejű férfiú, aki közel 40 éves pályafutása során két híres banda oszlopa volt, de hírnevét inkább annak köszönheti, amelyben csupán "másodállást" vállalt több mint 15 évre. Dave Pegg, a Fairport Convention "örökös" és a Jethro Tull volt basszusgitárosa most lesz 60 éves.

A birminghami születésű muzsikus, mint olyan sokan, eredetileg gitározott, de egy meghallgatáson basszus-hivatalt ajánlottak neki, és megmaradt a négy húr mellett, sőt bőgőzni is megtanult. Így került be a Ian Campbell Folk Group-ba és ez vezette el 1970-ben a brit folk-rock egyik legkiválóbb csapatába, a Fairport Conventionba, amely a Strawbs és a Pentangle mellett meghatározta ezt az irányzatot. (Bizonyos fokig ide sorolható Roy Harper is…) Az együttesben, amely már 1969-ben megalkotta a műfaj egyik klasszikusát, a Liege and Liefs-et, a közel négy évtized alatt óriási volt a jövés-menés - itt énekelt egy időben Sandy Denny dalos költőnő, akit a legjobban a Led Zeppelin The Battle of Evermore című dalának Robert Planttel előadott duettjéből ismernek - de Pegg azóta is fix pont.

Az együttes az 1970-es években gyakran együtt lépett fel a népzenei ihletést szintén szívesen felhasználó Jethro Tull zenekarral, így a két banda tagjai jó barátságba kerültek. Nem csoda hát, hogy amikor Ian Anderson 1979-ben feloszlatta az előző évtized sikert sikerre halmozó csapatát és csak Martin Lancelot Barré gitáros maradt meg a régiek közül, a Fairport pedig "szünetet tartott" a basszusgitáros posztjára Pegget hívta meg.

Ezen a poszton az előző több mint egy évtizedben három kiváló muzsikus játszott a Jethróban. Kezdte a blues és jazz-rajongó Glenn Cornick (képünkön), akinek elsősorban kissé „túlhajtott” életvitelével volt baj, ezért váltak meg tőle. A Serenade For A Cuckoo és főleg a Bourée azonban örökre az ő játékát idézi.

Őt követte Jeffrey Hammond-Hammond: a testőr-szakállas basszeros már Blackpoolban együtt játszott a többiekkel, de apja nem engedte el Londonba, így az első három Jethro Tull-lemezen csupán dalok ihletőjeként szerepelt. (Song For Jeffrey, Jeffrey Goes To Leicester Square, For Michael Collins, Jeffrey and Me). Ő inkább szorgalmas volt, mint tehetséges, Anderson állítása szerint hangról hangra tanított meg neki mindent – ehhez képest egészen fantasztikus dolgokat művel például a Thick As A Bricken. Jeffrey végül 1975-ben kiszállt, ünnepélyes keretek között máglyát rakott csíkos színpadi ruháiból és hangszereiből, azóta a festészetnek él.

Helyére John Glascock érkezett, akinek „flamenco-rockot” játszó bandája, a Carmen volt a Tull 75-ös amerikai turnéján az előzenekar. Addigra azonban már a fiatal basszusgitáros játszott a Ken Hensley-vel, Mick Taylorral és Greg Lake-kel felálló The Gods-ban, majd Hensley-vel tovább lépett a Uriah Heep elődjébe, a Toe Fatbe, sőt, egy évig szerepelt a Chicken Shack-ben is.

Glascock basszusgitárosként, gitárosként, vokalistaként négy évig erősítette a Tullt, amíg született szívbaja, amelyet erős italozással súlyosbított, el nem vitte 28 éves korában. Az ő halála volt az előzménye a „nagy váltásnak”, mert legjobb barátja, Barriemore Barlow dobos annyira kiborult, hogy kiszállt a csapatból, és akkor már Anderson „tabula rasát” csinált, a két billentyűs, John Evan és David (azóta már Dee) Palmer elküldésével.

Érdekes módon éppen az ezt követő három lemez, az A, a The Broadsword and The Beast, valamint az Under Wraps volt a legkevésbé "folkos" a Tull pályafutása során, de Dave Pegg az elektromosabb hangzásban is helyt állt. Ekkor született meg Pegg első szólólemeze, a The Cocktail Cowboy Goes It Alone. A 80-as évek évek második felében viszont már visszatértek Andersonék is az akusztikusabb hangzáshoz, - ekkor született a Grammy-díjas Crest of A Knave (1987), rajta a Budapest című dallal, majd a Rock Island (1990) - és Pegg ebben is megtalálta helyét, nemcsak basszusgitárjával, hanem mandolinjával és buzukijával is. Koncerteken pedig mindig kapott egy lehetőséget jó kis basszusszólóra a Fat Man örömzenéje közepén.

Közben a Fairport is újra útnak indult, de ez a basszusgitárost nem zavarta - itt is, ott is pengetett. 1987-ben, amikor a két zenekar közösen turnézott az Egyesült Államokban, Dave "duplán teljesített", esténként mindkét koncertet végigjátszotta! Közben a Fairport további muzsikusai is egymás után helyet kaptak hosszabb-rövidebb ideig a Tullban, köztük Martin Allcock gitáros-billentyűs, Ric Sanders hegedűs és Dave Mattacks dobos. Az 1994-es A Little Light Music című akusztikus koncertlemezt már akár úgy is lehetne tekinteni, mint egy Andersonnal és Barréval megerősített Fairport-bulit. Hogy zeneileg mennyire hatnak egymásra, bizonyítja, hogy az elmúlt években a Jethro rendszeresen vendég-hegedűssel lép fel, akik szinte valamennyien egzotikus szépségek: az olasz-amerikai Lucia Micarelli, a kínai származású Ann Marie Calhoun, és a görög-ír ősökre visszatekintő Anna Phoebe.

Dave Pegg Tull-hattyúdalát az 1995-ös Roots To Branches jelentette - ezen már több dalban fia, Matt helyettesítette. (A lemezfüzet tanúsága szerint Dave éppen nem ért rá, mert "hajat mosott" - akkor már tök kopasz volt). Végül Jonathan Noyce vette át szerepét, most már ő is 12 éve nyomja a Jethróban…

Pegg immár minden idejét a Fairportnak szentelte és annak a oxfordi Cropredy folk-rock fesztiválnak, amelyet még 1979-ben indítottak el. Ennek a rendezvénynek hosszú ideig Dave és felesége voltak a fő szervezői, a Pegg-házaspár válása után azonban az egész zenekar vállalta e feladatot. Közben azért egy kis "szórakozásra" is futotta erejéből: 1998-ban létrehozott egy Bob Dylan előtt tisztelgő zenekart, amellyel minden ősszel kisebb turnéra indulnak.

A zenész 60. születésnapjára jelent meg egy 4 CD-ből álló életmű-doboz, az A Box of Pegg's, amelyen a két fő egyesülete mellett vendégszerepléseiből és szólófelvételeiből is hallható. Ugyancsak az idén PJ Wright gitárossal (képünkön) duólemezt is készített Galileo's Apology címmel. És a Fairporttal sem tétlenkedett: az öreg folk-rockerek egy stúdióalbummal (Sense of Occasion) és egy koncertfelvétellel (Live At The BBC) is kirukkoltak. Az idei fesztivál szenzációja pedig az volt, hogy a Fairport, néhány régebbi tag meghívásával, eljátszotta ismét teljes egészében a Liege & Liefet.

Rhythm-and-Love