Gillan a Middlesex grófságbeli Hounslowban született, és szűkebb pátriájában alapította meg 1962-ben félprofi zenekarát, a The Moonshinerst, amelyben hol Garth Rockett, hol Jess Thunder néven lépett a színpadra. Még ugyanebben az évben elcsábította a Javelins együttes, mert elégedetlen volt énekesével. Ez volt az első ilyen „beugrása” Ianünknek, de nem az utolsó….többféle „vendégszereplése után” 1965-ben kikötött az Episode Sixnél, amely már egyfajta progresszív rockot nyomott és lemezfelvételekhez is jutott, de túlságosan nagy volt benne a jövés-menés ahhoz, hogy tartós sikere legyen. Egy szempontból azonban mégis ott a helye a bandának a rocktörténetben, mert ebben a kvintettben találkozott először Gillan és örök barátja, zenésztársa, Roger Glover.


Az együttes éppen a Les Bicyclettes de Belsize című film zenéjével bajlódott (a főcímzenét Engelbert Humperdinck vitte sikerre), amikor az angol toplistákon megjelent egy, kemény rockot, barokkos futamokat és pszichedelikus hanghatásokat vegyítő banda, bizonyos Deep Purple. A Hush! című Joe South-szerzemény sláger is lett, és a csapat másfél év alatt három LP-vel bombázta meg a közönséget. Az elsőn többek között feldolgozták a Beatles Help!-jét, és a Hey Joe-t, a másodikon a Phil Spector-féle River Deep Mountain High volt a legjobb darab, míg a harmadikra Donovan Lalenája mellett felkerült egy kisebb klasszicizáló szvit is, April címmel.

A csapatban, amely kezdetben bevallottan az amerikai Vanilla Fudge „angol hangja” akart lenni, már ott volt a két Bachon nevelkedett szólista, Jon Lord orgonista és Ritchie Blackmore gitáros, valamint Ian Paice, az ijedt megjelenésű, ám annál erőteljesebb, félelmetesen gyorskezű dobos. Két gyenge pontjuk volt: Nick Simper basszusgitáros, aki a Johnny and The Hurricanes-ből jött, valamint Rod Evans, a korrekt, ám színtelen énekes. A három hangszerzsonglőr nem engedhetett meg ilyen lazaságot, ha tovább akart lépni – így jött a képbe Gillan és Glover. Ki hitte volna, hogy 30 év múlva ők lesznek azok, akik a zenekart életben tartják?

 
A két új fiút rendesen bedobták a mély vízbe: Jon Lord Concerto for Group and Orchestrájának a londoni Royal Albert Hallban tartott bemutatójával debütált a Deep Purple „Mark II”. Ez volt a rock történetében a harmadik alkalom a Moody Blues: Days of Future Passed és a Nice: Five Bridges című lemeze után, amikor rockbanda és szimfonikus zenekar közös művet alkot. Gillan itt még csak a második tételben kapott szerepet, de hangjának ereje, dinamikája így is figyelmet keltett. A nagy berobbanást mind neki, mind a Purple-nek 1970 hozta a Deep Purple In Rock című albummal, amely nélkül a mai napig nem lehet hard-rock-ról beszélni. Lord és Blackmore vágtató futamai, Paice és Glover gyilkos ritmusszekciója mellett Gillan is alaposan letette névjegyét. A Speed King sátáni kacaja és sikolya, az Into The Fire és a Bloodsucker lángoló torokhangjai és mindenekelőtt a Child In Time mennyei, több oktávos szárnyalásai és keserves pokoljárásai berepítették őt a rock-éneklés nagyjai közé. És ne feledjük: ez volt az az év, amikor teljes virágában bomlott ki a hard-rock, csúcsra értek azok a zenekarok – Led Zeppelin, Deep Purple, Black Sabbath, Uriah Heep, Grand Funk Railroad, Mountain – amelyeknek szellemi tőkéjéből és energiájából több nemzedéknyi hard- és metálbanda élt meg az Aerosmith-től a Soundgardenig, Yngwie Malmsteentől a Metallicáig.

Gillan bebocsátást nyert tehát a nagy brit „üvöltők” klubjába, de közben a musical-színpad is megkísértette: Andrew Lloyd Webber őt szemelte ki új darabjának, a Jézus Krisztus Szupersztárnak címszerepére, akinek dalait egyenesen Ian hangjára írta. Ideális volt a szerepre, mivel Webber egy agresszív, önmagától elszállt, senkire nem hallgató Jézust állított színpadra. Telitalálat volt Gillan, de számára ez csak megtisztelő kirándulás volt. A filmváltozatra már csak alkata miatt sem lett volna alkalmas…


Stílszerű volt az 1971-es Fireball, mint egy meteorit, úgy vágódott be a rock-világba, majd egy évvel később a Monte-Carlóban  felvett Machine Head – ismét két olyan album, amelyek hiányában egy rockernek nem érdemes élnie. (Ha megengednek az olvasók egy kis nosztalgiázást: a szerző és barátai, akiknek annak idején Hódmezővásárhelyen egy Dipol (Deep Paul) nevű kollégiumi zenekaruk volt, kézről kézre adták a jugoszláv kishatárforgalomból származó, indiai nyomású „dum-dum” lemezeket, és kötelességüknek érezték megtanulni a Demon’s Eye-t és a Smoke On The Watert, együtt a két „Dippörpül”-kislemezslágerrel, a Black Nighttal és a Strange Kind of Womannel, a Fools-t pedig énektanáruk órán elemezte.)

Ian ezeken a lemezeken újabb oldalairól mutatkozott be: a Fools drámaisága mellett megfért az Anyone’s Daughter country-s akasztófahumora, a Lazy blues-os hangvétele, míg tovább pusztított  a Gillan-tájfun a Fireballban, a Space Truckin,-ban  és minden idők egyik legbravúrosabb hard-rock-dalában, a Highway Starban.

 
Ian Gillan pályafutásának újabb csúcsa volt az 1972-es japán turné lemez-lenyomata, a Made In Japan. Aki utána csinálja a Blackmore gitárjának felelgető vokált, már tud valamit…Pedig ekkor már a zenekar belefáradt a menedzserek által diktált hajszába, Ian és Roger meg különösen unták már Ritchie kiszámíthatatlanságát, szüntelen szekálásait. Az 1973-as How Do We Think We Are? album már a széthullást jelzi. A két „epizodista” távozott is, hogy a Mark II. legénységével csak 9 év múlva álljon újra össze.


Gillan új saját bandával folytatta, bár lemezei nem voltak rosszak (különösen az 1981-es Future Shock sikerült jól), de ez a fajta hard-rock akkoriban kezdett kimenni a divatból, ráadásul ha túlságosan Purple-ösre sikerült, az volt a baj, ha nem, akkor az. Közben akadt egy tévedése is: ő lett egy lemez erejéig a Black Sabbath énekese. Ha valaki nem illett a Sabbath mélységesen komor metáljához, az ő volt. (Állítólag Tony Iommi leitatta és így beszélte rá…) De jött 1984 – és újra együtt volt a Nagy Ötös. Három évig el is viselték egymást, ebbe az időszakba belefért két lemez, amelyek közül az első, a Perfect Stranger volt a jobbik, és három nagyszerű élő koncert a Budapest Sportcsarnokban 1987 tavaszán. Aztán Blackmore egyszerűen kirúgta a bandából az énekest…

Gillan bánatában egy közös lemezt készített akkor Gloverrel, és olyan muzsikusokat hívtak meg hozzá, mint Randy Brecker és Dr. John, - egy felvételük felhangzik az Esőember című filmben - néhány évig tengődött-kallódott, majd 1992. augusztusában visszaédesgették őt a korosodó, ám szégyenszemre továbbra is gyerekesen viselkedő Mélybíborok. Az 1993-as The Battle Rages On című album volt a Mark II. utolsó közös munkája. Ekkor a többiek nagy megkönnyebbülésére az örök utálatos Blackmore végleg bedobta a törülközőt.

 
Azóta Purple-éknél béke honol, Blackmore helyét Steve Morse vette át, majd 2001-ben Jon Lord 60. születésnapján bejelentette visszavonulását, és átadta helyét Don Airey-nek, aki egy balesete miatt már korábban helyettesítette. Gillan közben talált időt arra, hogy összeszedje a Javelins tagjait és elkészítették 30 év után első albumukat. A DP azóta is él és virul, lemezt mostanság ugyan ritkábban készítenek – az utolsó a 2005-ös Rapture of the Deep volt – de koncerten ma is szenzációsak. Ezt mi is többször tapasztalhattuk, legutóbb éppen a StarGardenben júniusban Budapesten.