Állati elmék: bolygónk intelligens vándorai

Az ember gyakran, a maga szinte tökéletes csodájával, szervezete funkcióival a természet csúcspontjának tekinti magát. Végtelen különlegessége azonban csak felhívja a figyelmet arra, hogy más élőlényekben is kuriózumokat, a túléléshez szükséges érdekes sajátosságokat keressenek a kutató szemek. Számtalan csodálatos, megkapó történettel találkozhatunk az állatok vándorlása során.

A motiváció sokszor rejtett, belső genetikai sürgetés, s ennek köszönhetjük azt, hogy az anyatermészet oly változatos, élénk és élettel teli. Ha nem lennének e vándorlási folyamatok az állatok pusztán egymás mellett élésének és nem egy összetett működésnek lehetnénk tanúi. Ez a körforgásba való ösztönös, igen intelligens bekapcsolódás hozza létre a biodiverzitás jelenségét, vagyis az élővilág sokszínűségét.

Jól szervezett egység – a vándorlás

Ahogy az ember élete során növekszik, elvégzi tanulmányait és különleges életutat fut be, vándorol élete állomásai között, úgy az állatok is megteszik a maguk életútját, gyakran tényleges, állandó vándorlással egybekötve. Igen sok állatfaj költöző, minden évben vándorútra indul, hogy bejárja ugyanazt a pályát.

De vajon mi vezérli őket erre a periodikus tevékenységre? Általában éppen úgy, ahogy az embereket, a belső motiváció, és még inkább a szükség.

Ha a sztyeppék kiszáradnak, ha a vizek lehűlnek, vagy halban szegényebbekké válnak, az jelzés értékű, hogy ismét indulni kell. Elég a természetben pusztán 1-2 olyan állatfaj, amely vándorlást végez, az ökoszisztéma teljessége végett, a többi állat majd bekapcsolódik ebbe a folyamatba, ahogy a fajok új utakon történő vándorlása is törvényszerűen meghozza a belőlük táplálkozó ragadozók követő magatartását.

A vándorlás nem mindig ingázó, vagy területről területre történő. A hegyi zergék például hűek saját területükhöz, a hideg hónapokban azonban a magas csúcsokról a melegebb völgyekbe húzódnak le. A bálnák a közismert módon horizontálisan vándorolnak, a gnú-csordák azonban például körkörösen végzik ezt a folyamatot, egy egészen picike térségben haladnak évről évre az óramutató járásával megegyező irányban.

Az állatok vonulása során állandó a párzóhely, az utódok világra hozásának helye, és az is, hogy hol tizedelik őket leginkább a ragadozók.

Titkok a vándorúton
Az állatok néha rejtélyesen eltűnnek. A nagy tengeri teknőst például - a tojásrakáson kívül - szinte sosem láthatjuk a szárazföldek közelében, ehelyett a tengerekben kóborol és útvonaláról a tudósoknak is csak sejtéseik vannak. Vannak olyan élőlények is, amelyeknek a viselkedését bár képesek vagyunk feltérképezni és követni, de nem értjük, illetve bizonyos fajok jellemének titkát csak néhány éve értették meg. Ilyen a már említett gnú is, amely csordáival olyan picike területen vándorol, ahol a fű mennyiségében nincs különbség. A vándorlás motivációja sokáig rejtve maradt a kutatók előtt, ma már azonban tudják, a gnúk azért vállalják be a fárasztó és rizikós utat egyik legelőről a másikra, mivel csak vulkanikus talajon nőtt fűtakaró elégíti ki a szervezetük számára olyan fontos foszforszükségletet, amely a borjak alapvető fejlődéséhez is elengedhetetlen.


Hasonló rejtély övezte az Amerikában igen kedvelt királylepke, vagy pongyolább nevén bűzlepke viselkedését, mely minden évben télen eltűnt az amerikai kontinensről. A fenséges, nagyméretű, elegáns lepkék esküvői kiegészítőként is szolgálnak fotózásokon, és igen kedvelt barátai a polgároknak, telente azonban egyszerűen felszívódnak és senki sem tudja hová tűnnek.

Mindannak ellenére kedvelik ezt a fajt, hogy csak bizonyos hőmérsékleten képes repülni és megfelelő anyagcserét fenntartani, és nem csak, hogy érzékeny, hanem mérgező is, hiszen ő az egyetlen olyan állat, aki a mérges selyemkórót képes táplálékául elfogyasztani. A helyesen feldolgozva méznek is használatos selyemkóró helytelenül felhasználva igen erős idegméreg, emellett pedig gyomnövény, az állatok messziről elkerülik, mivel hatását képtelenek közömbösíteni. A királylepke noha bebábozódása során feloldódik, olyan lesz burkában, akár az aludttej, s látszólag megszűnik létezni, a még hernyó korában elfogyasztott selyemkóró mérgét megtartja szervezetében. A méreg rá hatástalan, viszont ha az állatok elfogyasztják, akkor borzalmas állapotba kerülnek, ezért bátran lesz az egyik legszebb, legfeltűnőbb lepke, mivel nincs, aki szembeszálljon vele. A mesés lepkefajta a szél sodrásával vándorol minden évben a kontinens keleti partja mentén Dél-Amerikába, ahol egy bizonyos fenyőfélén több ezren vészelik át a hidegebb időszakokat. Némely példány matuzsálemi kort is képes megérni.

Tönkretéve más élőlények életútját
De vajon mi történik akkor, ha az ember korlátlanul terjeszkedve, elvesztve az ökoszisztémába való bekapcsolódás intelligens ösztönét, képtelen együttműködni a természettel, és sorra olyan helyeken jelenik meg, ahol korlátozza az élővilág működését? Mi történik akkor, ha vasúti sínek, autópályák keresztezik az állatok vándorlási területeit, ha a katonaság, a tengerészet által keltett zörejek megzavarják az ultrahanggal közlekedő állatok vándorlását? Ha a tengerekben és folyókban a felső szakaszokon ívást végző vörös lazacot már az alsó szakaszokon lehalásszuk, vajon mi marad azoknak a medvéknek, amelyeket vadászok így is sorra tizedelnek? Ha a medve képtelen fő táplálékforrásával jól lakni, miért csodálkozunk, hogy a tél közepén felkelve megtámadják a turistákat és a városokba látogatnak, kukákat fosztogatnak? Az édes gyerekmesékkel ellentétben a macinak nem csak mézre van szüksége, hanem húsra, sok fehérjére is. Ne lepődjünk meg azon sem, hogyha a felborított természetben az énekesmadarak új útvonalakon vándorolnak, s vonzva természetes ragadozóikat, a denevéreket, a kis röpülő vámpírok is a nagyvárosokban kalandoznak.


Ne higgyük, hogyha egy állatfaj populációja nagy, akkor elpusztíthatatlan. Így történt ez a vándorgalambok egy fajtájával is, amely nagy példányszáma ellenére a 20. század elején egyszerűen kihalt. Hasonló sors vár az ékeskedő királylepkére is, mivel téli menedékhelyét ugyan megvédték a természetbarátok, a környező térségekben történt fakitermelések azonban szellőssé és hidegebbé tették az erdőket, és a lepkék így jó eséllyel megfagynak telelőhelyükön néhány évtizeden belül.

Vajon az ember, akiről tudjuk, hogy hasonlóan szenvtelen módon képes bánni olykor embertársaival is, hogyan viselné, ha élete állomásai között áthághatatlan akadályokat képeznének más fajok, netán otthonukat egyszerűen elpusztítaná egy másik faj? Miért nem képes az emberiség az ökoszisztémába olvadva létezni és együttműködni a láthatóan különösen intelligens anyatermészettel? Valóban megéri egy-egy élvezetért, terjeszkedésért, kellemes emlékért átszelni a világot és felborítani más fajok életterét?

Az emberiség számára még talán új, de fontos információ lehet, hogy a természet egyensúlyban működik. Ha a mérleg egyik oldalán elveszünk, akkor a mérleg másik serpenyőjében megkezdődik a kiegyenlítődés. Ezért ha ostobán bánunk földi testvéreinkkel, más élőlényekkel, akkor jó eséllyel hozzájuk hasonló sorsra jut az emberiség. Az, hogy megérdemli-e, az pedig kétségkívül nem lehet már kérdés.

Fodor Kata

(A National Geographic most megjelenő, K.M. Kostyal: Bolygónk vándorai című kötet alapján)

Képek:
piqs.de: Steve Jurvetson - the dudes
piqs.de: pfadi - Flug der Kraniche