Húsvét más vallásokban: Peszách - A zsidó húsvét

A Peszách központi és legfestőibb rítusa, a peszáchi bárányáldozat evése, nem létezik többé. A Templom pusztulásával, mint oly sok minden, ez is kiveszett a judaizmusból.

A Peszách központi és legfestőibb rítusa, a peszáchi bárányáldozat evése, nem létezik többé. A Templom pusztulásával, mint oly sok minden, ez is kiveszett a judaizmusból.
Vallás fórum

A bárányt a Jeruzsálemi Szentély udvarán kellett levágni, és éjszaka, nagy, családi ünnepség keretében elfogyasztani. A peszáchi ünnepeken vidám zarándokok hada lepte el Jeruzsálemet.

A Templomban a papok futószalag-rendszerű üzemben biztosították, hogy egész Jeruzsálem és az összes zarándok is időben megkapja a rituáléhoz szükséges peszáchi bárányt.

A papoknak és lévitáknak járó húst nagy figyelemmel és a tisztaságot szem előtt tartva készítették elő. A hívők hálaáldozataiból és engesztelő áldozataiból a hús egy részét a Templom személyzete kapta, a többit elégették az oltáron. Mózes és a próféták állandóan rámutatnak, hogy az Örökkévaló számára nem maga az áldozat fontos: az csakis az ember odaadásának és tisztaságának jelképeként érdekli őt.
A zarándokok a Tóra előírása szerint, kovásztalan kenyérrel és keserű füvekkel ették a bárányt. Noha a bárányevés rituáléja mára megszűnt, a nagy családi ünneplés, a kovásztalan kenyér, a keserű fű továbbra is része maradt a juadizmusnak. A törvény szerint az idősebbek az ünnepen kötelesek elmondani a gyermekeknek a kivonulás történetét, hogy ébren tartsák a nagy szabadulás emlékét. Ez az intézkedés több mint háromezer éve érvényben van. Nem sok zsidó gyerek van, aki nyolcéves koráig ne tudna mindent az egyiptomi kivonulásról, és ne érezné át, hogy az saját történetének eltéphetetlen része.

A Talmud a maga rendszerező módján kialakított egy rendet - héberül szédert - a peszáchi szertartás lefolyására. Idővel a széder vált az ünnep közismert nevévé. A széder a kivonulás történetéről szóló elbeszélés színjátéka, amelyet a család és vendégei adnak elő az ünnepi asztalnál. Vannak benne felnõtt- és gyermekszerepek, kórus, dalbetétek és szimbolikus ételek sokasága, a szabadulástörténet előadásának kellékei. A darab forgatókönyve egy közérthető héberséggel írott, csodálatos kis könyvecske, amelyet Hágádának, "elbeszélésnek" hívnak, s a kivonulás meséjét mondja el némi talmudikus cifrázattal és elemzéssel.

A Hágádá, a talán legközkedveltebb zsidó szertartásrend megszámlálhatatlan kiadást ért meg. A legtöbb jelentős zsidó művész készített Hágádá-illusztrációkat. A peszáchi ételeket készítő cégek ingyen küldenek szét Hágádákat. Vannak egyszerűek, és vannak gazdagon díszített, drága példányok. Időnként akadnak jóakaratú modernizálók, akik rövidített, átdolgozott kiadásával próbálkoznak. De a zsidó tömegek szemében a régi maradt a legnépszerűbb. Mindenki érzi, hogy egy közel húsz évszázados műben elkél, sőt különleges értékkel bír némi archaizmus.

A Peszáchim címû talmudi traktátus a kovász, vagyis az élesztő megsemmisítéséről szól. Peszách elõtt minden kovászt vagy kovászos ételt ki kell takarítani a házból.

Az erre vonatkozó rabbinikus szabályozás szinte kórházi sterilizálást ír elő. A zsidó háziasszonyok, akik hosszú nemzedékeken át gyakorolták a szigorú szabályok betartását, megszokták, hogy rituális tavaszi nagytakarítást rendezzenek: az ünnep előtti héten az utolsó sarkocskától a ruhazsebekig, a pincétől a padlásig mindent ragyogóra pucolnak.

Az evőeszközöket kifőzik, elzárják az év közben használatos edényeket, és előveszik az ünnepre tartogatott külön étkészletet.

A kovászos megsemmisítése és a mácá - a kovásztalan kenyér, a macesz - evése Peszách kulcsjelképe. Ez a családi életben is megnyilvánul. A gyerekek, akik a Peszách előtti estén apjukkal együtt gyertyafénynél végigjárják a házat, hogy az utolsó kovászos darabkákat összeszedjék - amelyeket persze a gondos mama dugdosott el itt-ott, miután fényesre sikálta a házat -, soha nem felejtik el ezt az élményt. A kenyér eltűnik az asztalról, furcsa, száraz ostyalapok kerülnek a helyébe: jelentős változás történt. Attól, hogy nélkülözzük a megszokott ételeket, a különleges alkalom még jobban megmarad emlékezetünkben.

Ha a jelkép jelentését megfelelő szavakkal le lehetne írni, akár egy gépalkatrészt vagy egy detektívregény megoldását, akkor éppen a költészet hiányoznék belőle, ami által élővé válik. Persze teljesen rendjén való bizonyos lehetséges jelentéseket felételezni. A kenyérféle változása szemmel látható jele a rabszolgaságból a szabadságba lépésnek. A zsidók Peszáchkor lemondanak a kenyér puhaságáról - mert az az élesztőnek köszönhető -, és egy héten át vízből és lisztből készült, kemény lepényt esznek. A Hágádá úgy nevezi: "a sanyarúság kenyere, amelyet őseink Egyiptom országában ettek", mert ezt ették az első Peszách-estén, a kivonulás éjszakáján.

A szabadság kenyere kemény kenyér. A zsidók által az első Peszách-éjszakán elhagyott, elpuhult nílusi civilizáció és a szürke kősivatag, amelyben magukra találtak, talán úgy különbözött egymástól, mint a kenyér és a macesz. A Biblia elbeszéli, mennyit panaszkodtak Mózesnak, emlékezetébe idézvén a húst, az uborkát, a hagymát, amivel a felügyelők ellátták őket Ramszesz építkezésein. Az ostorcsapások persze nem voltak kellemesek. De emlékük hamar elhomályosult, amint a sebek behegedtek a száraz sivatagi levegőn. Csak az elveszett biztonság emléke maradt meg.

A közgazdászok tudják, hogy a közhiedelemmel ellentétben a rabszolgák nem dolgoznak keményen. A rabszolgatartó társadalom lassú mozgású, lomha civilizáció: ennek nyomait õrzi az amerikai Dél is. Akit megfosztanak önmagához való jogától, az tunya, simlis munkakerülővé válik: az áthárítás és erőmegtakarítás doktorává. A korbács nem változtat ezen a természetes emberi reakción. Semmi sem változtat rajta. A kancsuka marása ahhoz elég, hogy a nemtörődöm, tehetetlenkedő rabszolga fölvegye társainak lomha tempóját. Ennél többre nem alkalmas. A rabszolga élete kutyaélet, méltatlan élet, ámde nem fárasztó, és annak, aki lelkében már megtört, nem is kellemetlen. A zsidóknak az a nemzedéke, amelyet Mózes vezetett a pusztaságba, a válságos pillanatokban minduntalan reménytelenségbe és pánikba esett. A rabszolgaság megtörte őket: nem tudtak egy csapásra megszabadulni a meggondolatlanságtól, a gyávaságtól és a bálványimádástól. Minden egyes embernek, aki rabszolga volt Egyiptomban, meg kellett halnia a sivatagban, s egy új generációnak kellett fegyverével és vallásával átkelnie a Jordánon.

A kelesztés így hát ebben az értelemben a rabszolgaélet erkölcstelenségét képviseli. Ám a jelkép szerteágazik. Bölcseink az emberi szenvedélyekre mondták, hogy "élesztő a tésztában". Az élesztő különös, mindent átjáró szubsztancia. Élő és halhatatlan.

Észrevétlenül ott van a levegőben: a lisztet kenyérré erjeszti, a szőlőt borrá. Az élet masszájának savanykás, piszkosszürke paradigmája. Egy tavaszi héten át, a vetés és érés idején a függetlenségüket ünneplő zsidók a kovásznak még a nyomát is kitörlik az életükből. Soha senki nem tudta pontosan megmagyarázni ezt a megrázó jelképet.

Az utóbbi időben Amerikában egyre kevésbé ütközik nehézségekbe az előírások betartása, s egyre elterjedtebbé vált a Peszách megünneplése. A peszáchi termékek előállítása iparággá nőtt. Szinte minden közismert kovászos - vagy feltehetően kovászos - élelmiszert lehet kapni kovásztalan változatban. Aki az első széderesti macesszal és nótázással befejezte a Peszách megünneplését, az semmi többet nem tett, mint megemlékezett egy régi népszokásról. Peszách hatalma - és, mondhatom, az, ami igazán jó benne, akár az Örökkévalót szolgáljuk, akár egy nagy nép életbemaradását ünnepeljük általa - abban van, hogy niszán tizennegyedikén estétől huszonkettedikén besötétedésig betartjuk a kovászos törvényét.

Peszách első és utolsó két napja teljes ünnep. A közéjük eső időben, az ünnep hetében a munka ugyanúgy folyik, mint máskor.
folytatjuk
(Herman Wouk alapján)