A minap egy internetes közösségi portálon olvastam egy hölgy bejegyzését.
A pozitív gondolkodás 15-20 pontja volt felsorolva, különféle megerősítések formájában. Hozzászóltam a bejegyzéshez, hogy mindez nagyon jó, de nem biztos, hogy a legjobb ötlet előre gyártott, sablon szöveget ismételgetni, hanem saját, személyére szóló megerősítéseket kell keresni. (Erről korábban olvashattál a „A pozitív gondolkodás negatív hatásai” c. cikkemben.) A hölgy azt válaszolta, hogy én hülyeségeket beszélek, mert amit kimondunk, és ráadásul még nagyon is akarjuk, az igen is, megvalósul.


Hát, ennek csak örülni tudok és gratulálni hozzá. A hölgy valami olyasmit tud, amit mi nem.
Sokan vannak, akik emberfeletti erővel próbálnak egyről a kettőre jutni, és a hitük is megingathatatlan. Végül mégsem sikerül. Mégis vannak, szegény, szerencsétlen sorsú emberek. Olyanok, akik kiábrándultak az életből, a szerelemből, a jövőből. Hiába ismétlik a megerősítést: „Világomban minden rendben van!” Mert nincs rendben.

Mi lehet ennek az oka? Miért nem ilyen egyszerű az egész?
Mikor a pozitív gondolkodásról szóló cikkemet írtam, még nem láttam azokat a dolgokat, amelyeket azóta megismertem, Hellinger családállító tanulóként. Továbbra is hiszek a „megfelelő” pozitív gondolkodás jótékony hatásában, de ez nem elég a változtatáshoz. Magam is beláttam, hogy jó néhány dolgot újra kell értékelnem, egyrészt a saját életemben, másrészt abban, amit ez idáig tanultam, amiben hittem.  Amit a családállítások folyamán megtapasztaltam, mások és saját állításaim során is, az minden eddigi elképzelésemet felülmúlja.

Rájöttem arra, hogy szinte senki nem a saját életét éli, hanem ősei összegabalyodott sorsában szenved. Míg ezeket a „gubancokat” nem bontogatjuk ki, addig életünk semelyik területén nem várható fejlődés.

Így az év vége felé sokan számot vetnek az elmúlt év történéseivel.
Mi az, ami sikerült, és mi az, ami nem. Miben kell, és hogyan tudnánk jövőre sikereket elérni. Egyáltalán, fontos-e a siker? Kinek mit jelent a siker? Pénzt, szerelmet, karriert, tudást?

Néhány napja hazafele sétálva megpillantottam egy hajléktalant a padon üldögélni.
Az arcán nyugalom tükröződött, és az időtlenség érzése. Nem rohant sehová, nem volt kényszerképzete a „nincs időm” gondolata. Már elég hideg volt az idő, és elképzeltem, mennyire fázhat. Aztán hirtelen rájöttem, hogy nem tudom elképzelni. Nem tudom, senki nem tudja, hogy ez az ember miért ezt a nehéz sorsot választotta. De az arca békésebb volt, mint ott bármelyikünké. Ahogy tovább sétáltam, be kellett látnom, ezt a sorsot én nem tudnám cipelni. Nem lenne hozzá elég erőm. Ahogy még egyszer ránéztem, határtalan tiszteletet éreztem iránta.
Nem biztos, hogy a hatalommal, sok pénzzel, befolyással, jó élettel rendelkező embertársainkat kell irigykedve figyelni, és hozzájuk hasonlóvá válni. Lehet, hogy most sokan elítélnek ezért, de a szememben nem ők a „nagy emberek”. Számomra az a nagy ember, aki néhány napja ott ült a padon. Mert a sikeres emberek sorsát bárki felvállalná, de vajon az ő sorsát kicsoda?

Lassan az év végéhez közeledve, a szórakozás percei mellett adjunk időt magunknak arra is, hogy átértékeljük életünket, önmagunkat.
Vajon megfelelő értékrend szerint élünk-e, és az értékrend, amit felállítottunk az a miénk, vagy magunkra kényszerített értékrend?
Legyünk nyitottak az újra, még akkor is, ha az, az egész eddigi világnézetünket sodorja veszélybe. Lehet, hogy most ennek jön el az ideje. A régi, megszokott lerombolásának, hogy legyen helyünk felépíteni az újat.


Lukács Tünde
kineziológus, természetgyógyász

Képek:
photostock / FreeDigitalPhotos.net
Teerapun / FreeDigitalPhotos.net