Bartók már zenét írt "két zongorára és ütősökre", "húros hangszerekre, ütőkre és celesztára", de Stravinsky, Orff, Schönberg, Penderecki, Varese zenéje már elképzelhetetlen a perkusszió főszereplése nélkül. Nem találtak fel semmi újat, csupán egy ősállapotot állítottak vissza.

A legősibb hangszere az emberiségnek a dob: az a hangszer, amellyel az ember képes a Kozmosz, a Föld, a Természet, vagy saját belső ritmusait felerősíteni. Egy ősi táltos mondás szerint "a Föld akkor gyógyul, ha ezer dob együtt szólal". Ez a mottója annak a Földgyógyító Szilaj Dobünnepnek, amelyet a hét végén tartanak a Borsod-Abaúj -Zemplén megyei Bogácson, a Hintó-völgyben.

A dobolás gyönyöre, öröme azonban nemcsak az igazi beavatottak, a sámánok, a táltosok kiváltsága. Aki valaha kipróbálta már, hogy milyen érzés dobot ütni, belefeledkezni a tompa, dübörgő, pergő, dörömbölő hangokba, tudja, hogy egy idő után a dobhangokra koncentrálva eljuthat pusztán a ritmusok, a rezgések iránti totális odaadás révén egy olyan révülethez, amelyhez nem kell semmilyen drog, vagy más pótszer, az ember maga elé képzelheti a Föld belsejének forrongását, a harci lovak dübörgését, de a szerelem lüktetését is, és közben a legmélyebb meditációs állapotba kerülhet. Nem véletlen az sem, hogy az utóbbi években egyre több helyütt rendeznek kollektív dobolásokat a legkülönbözőbb közegekben, elég csak a Sziget immár hagyománnyá vált mezei dobolását említeni, de Európa nem egy nagy városában, Párizsban, Londonban, Amszterdamban, lehet látni olyat, hogy valakik - többnyire afrikaiak vagy karibiak - egy téren leülnek dobolni, és pillanatok alatt tucatnyian csatlakoznak hozzájuk, mert nem tudnak a belülről jövő dobbanásoknak ellenállni.

Mindezt a Kürti Péter vezette Szilaj Dobkör a magyar honfoglalás és népvándorlás kori hangok életre hívásának szolgálatába állította. Az együttes tagjai dobjaikat maguk készítik, és rendszeresen koncerteznek, miközben hagyományőrző ünnepeket rendeznek.

A rockzene története is számos nagy dobos pillanatot őriz. Még lemezről vagy filmről is lenyűgöző, amikor Ginger Baker belevág a Toad szólójába, mindkét kezében két-két dobverővel és még a levegőbe is dobálja őket, nem is szólva dupla lábdobos pörgetéseivel, vagy amikor Bonzo Bonham tetemre hívja előbb dobverőkkel, majd puszta kézzel Moby Dicket.

Volt valami kataklizmatikus Carl Palmer dörömbölésében az ELP Toccatájában, vagy a Tankban, míg Ron Bushy tompa dübörgései az Iron Butterfy In-A-Gadda-Vidájában felértek egy LSD-utazással. És bár nem kifejezetten szólójellegű, Ian Paice, a Deep Purple "örökös tagja" az emberi sebesség teljesítmény-határait feszegette a Fireballal, míg Nick Mason makacs dobkörtánca a Saucerful of Secrets-ben hangsúlyozta a darab végzetszerűségét. 

Abból azonban már a magyar közönség is részesült, amikor a 80-as évek Santana-koncertjein a négy "gorilla" - a conga-király Armando Peraza, továbbá Raúl Rekow, Orestes Vilató és a "hagyományos" dobot kezelő Graham Lear - lerúgta láncait (ugyancsak felejthetetlen a Santanától - még Michael Schrive, Mike Carabello és José Chepito Areas ütős-szekcióval - az az "esőtánc", amellyel a Soul Sacrifice-ban próbálták feledtetni a felhőszakadást és a sarat a woodstock-i közönséggel), amikor 1995-ben, majd utána még négyszer, Jon Hiseman (képünkön) negyedórás ördögi variációval vezette be a kaliforniai földrengést felidéző Lost Angelest, sőt, még az Osibisát is láthattuk, előbb 1979-ben a Kisstadionban, majd nemrégiben újra, ahogyan alkalmanként 5-6 muzsikus is felidézte a törzsi kultúrák itt maradt szertartásait. És már a Szigetet említettük: ki tudná feledni azokat a késő esti, holdfényes koncerteket, amikor a Vágtázó Halottkémek fogtak bele a "Halál móresre tanításába"?

A június 17-18-i bogácsi Földgyógyító Szilaj Dobünnepen lovasbemutatók, ezeréves mesterségek űzői is megjelennek, miközben ősi ételeket is főznek a szabad ég alatt. A volt autósmozi helyén rendezett ingyenes fesztiválon bárki felállíthatja saját jurtáját, és csúcspont az esti, tűz melletti dobolás, amelyben mindenki részt vehet. Ezért mindenki vigye magával saját dobját, hogy részese legyen egy semmi máshoz sem fogható közösségi érzésnek.