Szeretetnyár a kaliforniai Királyhegyen: Monterey 40 éve- HarmoNet -

...az egyén testi-lelki felszabadulása, a képzelet, a fantázia, a tudat, a tér és az idő korlátlan kitágítása, az egyetemes testvériségnek legalább mikro- vagy annál kicsit nagyobb közösségben való megvalósítása, égi szivárványok földre szállítása, új hitek fogantatása. Mi kellett ehhez? Ott lenni (be in), ahol történik valami, ahol fegyverek helyett virágok uralják a mezőket, ahol a füvet nem letapossák, hanem beszívják, együtt a sok élménnyel, új tapasztalatokkal. És ennek legtökéletesebb eszköze a Zene volt, csúcspontja pedig június 16 és 18 közé esett, amikor a kaliforniai Monterey-ben megrendezték a rock-történet első nagy fesztiválját. Ekkor teremtődött meg annak a sok tekintetben napjainkban is élő zarándoklatnak a hagyománya, amelynek lényege a Zene védőszárnyai alatti együttlét, várva várt és váratlan találkozások sokasága, amelynek mindenkori szentélye a színpad.

A Monterey-i Popfesztivál helye és ideje történelmileg determinált volt. Ekkortájt bomlott ki a legszínpompásabban a rock ezer szirma, ekkor derült ki, hogy a néhány akkordból álló 3-4 perces dalokon túl micsoda kincseket képes felszínre hozni ez az akkor még „ifjúsági szubkultúrának” tekintett műfaj, és a közönség is abszolút vevő volt minden újdonságra, hiszen mindent és mindenkit gyanúsnak tekintettek 30 év felett. Ugyanakkor a vietnami háború által nyomasztott és megosztott Egyesült Államokban éppen Kalifornia volt az, amely nemcsak az egyetemi városok harcos mozgalmaival tüntette ki magát, hanem élen járt a hippi-kommunák „őskeresztény-buddhista” ihletésű terjedésében, a szexuális forradalomban, a „make love not war”-ban, és itt adtak egymásnak találkát azok a művészek, értelmiségiek és más egyszerű földi halandók, akik Timothy Leary tanait követve felfedezték az LSD és a marihuána kínálta lehetőségeket, és eddig soha nem látott alkotásokat hoztak létre zenében, költészetben, képzőművészetben. Ezt a szellemet pontosan tükrözte Tom Wilkes stílusteremtő plakátja is.

Mindehhez kellett persze néhány „szent őrült” is, aki ezt a küldetést vállalta: Lou Adler lemezproducer, John és Michelle Phillips, a Mamas and Papas együttes tagjai – John írta meg a Szeretetnyár két helyi himnuszát, a San Franciscót (Be Sure To Wear Some Flowers In Your Hair) és a California Dreamin,-t – Derek Taylor újságíró, aki éveken át a Beatles sajtófőnöke volt, valamint Bill Graham, aki akkor már San Francisco és környéke legelismertebb koncertszervezője volt. Kellett az is, hogy a fesztivál szervezőbizottságában olyan népszerű, és pályatársakra nem féltékeny muzsikusok legyenek, mint Paul McCartney vagy Brian Jones. És kellett végül az is, hogy az üzlettől még gyógyíthatatlanul meg nem fertőzött muzsikusok ingyen lépjenek fel, és a bevételeket (a belépő a jelképes egy dollár volt, de a három nap alatt több mint 200 ezren gyűltek össze) jótékonysági célra használják fel. (A fesztiválról azóta kiadott minden lemez, film, fotó és más anyag ma is a MIPF alapítványt gazdagítja). Mindenki érezte, hogy itt egy soha vissza nem térő alkalom megmutatni a sokféleséget és megmutatni a zene, a modern kultúra új útjait egy egész nemzedéknek.

Monterey-nek akadt már egy „előzménye”: az 1950-es években beindult newporti jazz fesztiválok, ahol annak idején először jutottak nagyobb közönség elé a Mississippi delta és chicagói blues nagyjai, valamint ennek ikerrendezvénye, a newporti folk-fesztivál, amely 1965-ben rock-történelmet írt: ekkor lépett fel először nem kis felzúdulást okozva elektromos gitárral és bandával Bob Dylan. Ezek mintájára Kaliforniában, köztük Monterey-ben is voltak korábban jazz és folk-fesztiválok, de egyrészt kisebb közönség előtt, másrészt pedig jól behatárolt műfaji korlátok között.

Egyszerűbb felsorolni azokat, akik nem voltak ott: a koncertezéstől visszavonult Beatles, az éppen bírósági letiltás alatt lévő Rolling Stones, a betegségek és belső viták által szétszabdalt Beach Boys, a motorbalesete után még lábadozó Bob Dylan, - bár szelleme ott lebegett - és a drogügye miatt amerikai vízumtilalom alá esett skót „testvére”, Donovan. Annál több volt a felejthetetlen fellépés, az üstökös-szerű pályafutás-kezdés Montereyben. Itt teljesedett ki a kaliforniai acid-rock a Jefferson Airplane, a Grateful Dead és a Quicksilver Messenger Service révén, a folk-elemeket sem nélkülöző, de erősen „utazó” rockot celebrálta a David Crosby-féle The Byrds és a Buffalo Springfield, soraiban Stephen Stills-szel és Neil Younggal. A fehér blues erejét mutatta meg Eric Burdon a New Animals élén, a Canned Heat, a Butterfield Blues Band, a Moby Grape, a Steve Miller Band, az Al Kooperrel és Steve Katz-szel felálló Blues Project, valamint Mike Bloomfield és Buddy Miles Electric Flagje. De képviselte magát a New York-i nagyvárosi folk Simon & Garfunkellel és Laura Nyróval, valamint a nyugati parti „protest” Country Joe McDonalddal és a The Fish nevű zenekarával is.

A legnagyobb színpadi show-k egyikét a The Who adta elő, nemcsak a My Generation című daluk, hanem a hangszerek törése-zúzása is valóságos anarchista kiáltvánnyá vált. És beleillett a programba Ravi Shankar szitár-koncertje – őt George Harrison beszélte rá, ő volt az egyetlen, aki komoly gázsit, 3000 dollárt kapott – alighanem a jelenlévők közül sokan ekkor találkoztak először az indiai zenével, amely elvezethette őket a meditációhoz és ezzel egy új életfilozófiához. Akkor még különlegességnek számított Hugh Masekela dél-afrikai trombitás muzsikája – ma már a „világzenéhez” sorolják őt, tavaly Magyarországon is hallottuk őt – és, bármilyen hihetetlen, ekkor hallotta először Amerikában egy ekkora, többségében fehér közönség a fekete soul egyik legnagyobb alakját, Otis Reddinget és emelte őt a legnagyobb csillagok közé, túl minden zenei és faji szegregáción. Ez már csak azért sem volt kis dolog, mert ekkoriban kezdett szétszakadni a fekete polgárjogi mozgalom az erőszakmentességet valló Martin Luther King híveire és a radikális, az utcai harcoktól sem visszariadó Fekete Párducokra, akik nem kívántak megbékélni az egykori rabszolgatartók leszármazottaival.

Sajnos Otis már nem sokáig ragyoghatott, hiszen alig fél évvel később, 1967. december 10-én halálos repülőbalesetet szenvedett, és nem sok idő állt a földi létben rendelkezésére a fesztivál másik két nagy felfedezettjének, Jimi Hendrixnek és Janis Joplinnak sem. Hendrix éveken át „névtelen” kísérőzenészként dolgozott korábban az Egyesült Államokban, kitéve olyan szeszélyes művészek akaratának, mint Little Richard vagy Ike Turner, és Londonba kellett mennie az őt egy New York-i klubban meghallgató Chas Chandler javaslatára, hogy valódi képességeit kibontakoztathassa. A fekete-indián-cigány Jimi és két fehér muzsikustársa már önmagában is provokáció volt az Államokban, az az őrület pedig, amelyet a színpadon előadott – és ebben nem is a sokat emlegetett gitárégetés volt a legfélelmetesebb, hanem az, ahogyan eggyé vált hangszerével és a hangokkal – örökre megszabadította az utána következő rock-muzsikusokat minden görcstől és félelemtől, feltétel nélküli odaadást követelve tőlük. Nem véletlen, hogy a fesztivál során hosszas huzavona folyt a szintén pokoli energiákat mozgósító The Who és közötte, hogy melyikük lépjen fel a másik után.

Janis Joplin előbb kapott színpadot Montereyben, mint Jimi, de alig 15 nappal tudta őt három évvel később túlélni. A fesztiválra még úgy érkezett a whiskey-áztatta, rekedt torkú, „szégyentelen texasi szuka”, mint a Big Brother and Holding Company énekesnője, amikor azonban felment a színpadra, belevágta cipősarkát a deszkába és beleüvöltött a mikrofonba, már csak ő volt odafenn. Akkor borsózott bele a tömeg háta a Big Mama Thorton-féle Ball and Chain Joplin-változatába és ez a hidegrázás azóta sem szűnt meg. Ő is ugyanúgy tabukat döntött, mint Jimi: nemcsak éneke volt „feketébb a feketéknél”, hanem maga volt minden esetlen szépségével, csúnya agresszivitásával maga a korlátlan szexuális felszabadítás, miközben minden rezdülését áthatotta a kétségbeesett azonosság- és társkeresés, amelyre élete végéig nem talált megoldást. Vajon véletlen-e, hogy Janis éppen a „rabláncról” szóló dallal fonódott össze örökre, és hogy Jimi Hendrix, aki köztudottan nagy Dylan-rajongó volt, a távollévő váteszt a Like A Rolling Stone-nal („Mint egy kapcarongy” – R&L fordítása) idézte meg? Mindkettejükre érvényes az a József Attilai mondás: „Éltem és ebbe más is belehalt már”.

Tragikus, hogy Monterey hősei közül milyen sokan hamar eltávoztak az élők sorából. Otis, Jimi és Janis mellett már 1970-ben elment Alan Wilson, a Canned Heat szájharmonikása, 1973-ben Pigpen, a Grateful Dead orgonistája halt meg, 1974-ben Mama Cass, 1978-ban Keith Moon, a The Who dobosa fejezte be életét, de nem érte meg 40. életévét Bob Hite (Canned Heat) és Mike Bloomfield sem.

Persze Monterey azért nem rock „halálútjainak kezdeteként” él a kollektív 20. századi emlékezetben. Már csak azért sem, mert, mint korabeli rendőrségi dokumentumok bizonyítják, a három nap alatt nem halt meg senki, nem voltak erőszakos cselekmények, letartóztatások, sőt, senkit sem kellett orvosi segítségben részesíteni kábítószer-túladagolás miatt. Monterey nemcsak egy művészeti ág életképességét igazolta végérvényesen, hanem elindított egy azóta is kipusztíthatatlan kulturális létformát, amely még akkor is életet lehel a rock-ba, ha éppen a temetésére készülnek.

A rock-fesztiválok nagy korszakának ugyan az 1960-as évek végét tekintik Woodstock-kal, Atlantával, a Wight-szigettel, Bath-hal, pedig valójában a következő évtizedben terjedt el világszerte: akkor bontakozott ki az eredetileg jazz-fesztiválnak indult Montreux, emlékezetes bulik voltak Turkuban és Palermóban, aztán jöttek a nagy angliai bulik: Knebworth, amelyen olyanok voltak főszereplők, mint a Deep Purple, a Rolling Stones, a Pink Floyd, a Led Zeppelin vagy a Genesis, Reading, a ma is élő Glastonbury, vagy az 1980-as évek nagy hard-rock/heavy metal őrülete, Castle Donington. Valószínűleg a Live Aid sem jutott volna eszébe Bob Geldofnak, ha nincsen Monterey. És innen eredeztethetők még a nevezetes magyar rendezvények, a Tabán, Salgótarján, a Fekete Bárányok, a lengyel eredetű alternatív fesztivál, a Hungarocarrot, hogy a Diákszigetet vagy az idén is megrendezendő alsóőrsi motoros fesztivált, amelyen a legnagyobb csillag Eric Burdon lesz, ne is említsük. És ne feledjük el azt sem, hogy azok, akik nem égették el túl gyorsan magukat a monterey-i hősök közül, a mai napig nyomják rendületlenül és nem csupán a saját és a velük együtt vénülő híveik emlékeiből élnek.

Monterey volt az első, ahol először kísérletezték ki a későbbi nagy szabadtéri fesztiválok infrastruktúráját a mosdóktól, az étkező sátraktól kezdve a táborhely megtervezéséig. Volt a szervezőknek saját biztonsági és takarító személyzete, egy helyi orvos által vezetett, önkéntesek közreműködésével felállított elsősegély-klinikájuk is. Ugyancsak fontos vívmány volt, hogy itt alapozták meg a későbbi fesztiválok hangtechnikai megoldásait – az úttörő egy Abe Jacobs nevű hangmérnök volt, aki egy évvel később a Hair Broadway-beli előadásának hangzásáért felelt. A zenészek is elégedettek voltak a hangzással és ez nagyban hozzájárult az egész fesztivál sikeréhez. Azt már kevesen tudják manapság, hogy két elektronikus zenész, Paul Beaver és Bernie Krause bemutatót tartott Robert Moog később világhírűvé vált szintetizátoraiból, amelyek hamarosan elkezdték hódításukat. Beaver egy évvel később Roman Polanski baljós Rosemary’s Baby című filmjének zenéjét jegyezte.

A szervezők előrelátását dicséri, hogy úgy döntöttek: filmre és hangszalagra veszik az egész fesztivált: ehhez a neves Wally Heider mozgó stúdióját használták fel, a filmmel pedig az akkor már a Don’t Look Back című Dylan-dokumentumfilmmel névjegyét letett David A. Pennebakert bízták meg. A Monterey Pop a mai napig a koncertfilmek etalonja lett. A másfél órás filmben látható többek között Hendrix, Joplin, Redding, a Jefferson Airplane, a The Who és Ravi Shankar is. 1986-ban külön kiadták Hendrix, illetve Redding koncertjének felvételét, Jimi Plays Monterey és Shake! Otis at Monterey címmel, később mindkettő rákerült arra a DVD-re, ami 2002-ben jelent meg The Complete Monterey Festival címmel. Pennebaker életművében olyan rock-történeti kincsek vannak, mint John Lennon és a Plastic Ono Band 1969-es torontói koncertje, David Bowie 1973-as Ziggy Stardust-előadása is. Bár nem volt köze az 1969-es eredeti Woodstock-filmhez, ő lett a producere Hendrix legendás woodstock-i fellépéséről kiadott filmnek, 1994-ben – feleségével, a magyar származású Chris Hegedussel közösen – ő forgatta a The Woodstock Diary-t az egykori szereplők visszaemlékezéseivel, majd 1999-ben született meg egy másik dokumentumfilm Jimiről, a Searching for Jimi Hendrix.

Pennebaker filmjének más hatása is volt: az új törekvésekre mindig vevő Jean-Luc Godard-nak annyira tetszett a Jefferson Airplane monterey-i koncertje, hogy egy önálló filmet akart velük készíteni Pennebakerrel együttműködve. A One A.M.-ben (Szójáték a One American Movie-val és a délután 1 órával) egy New York-i Rockefeller Center előtt álló szálloda tetejére vitte fel az Airplane-t, hétköznap, munkaidőben. A zenekar azonban olyan hangosan játszott, hogy a helyszínre érkező rendőrség leállította a koncertet. A film sosem készült el, az ötlet azonban tetszett másoknak is – például a Beatlesnek, akik így kerültek az Apple stúdió tetejére a Let It Be-filmben, de azóta már a U2 is elkövetett hasonló „tettet”.

Rhythm-and-Love