HarmoNet Ezotéria-Horoszkóp-2019-09-20
Címlap / Boldog szülinapot / Ian Anderson, az Edinburgh-i patkányfogó, csövesnek álcázva

Ian Anderson, az Edinburgh-i patkányfogó, csövesnek álcázva

Nyomtatás NYOMTATÁS konyvjelzo_ikon

HarmoNet Ezotéria-Horoszkóp-2019-09-20

Lehet abban valami, hogy az Oroszlán uralkodó jegy, ez még a rockban is működik. Gondoljunk csak arra, hogy e jegyben született Mick Jagger, Jerry García, Ginger Baker, Robert Plant - csupa megkérdőjelezhetetlen vezéregyéniség. 

 

És közéjük tartozik valaki, aki a műfaj egyik legkreatívabb figurájának számit, énekes, számos hangszer kiváló megszólaltatója, zeneszerző, költő, borító-tervező, mellesleg lótenyésztő, lazac-nagyvállalkozó és még környezetvédő is. Mindez Ian Anderson, aki augusztus 10-én 62 esztendős.
   
Egyike azoknak, akiknek külsejét különösebben nem befolyásolja az idő: alig 20 évesen is képes volt 60-nak kinézni játék közben összebarázdálódott arcával, ráadásul még rá is játszott erre, mert szívesen maszkírozta magát öregembernek. Így aztán 62 évesen inkább megnyugodott, mondhatnám polgárosult külsőt vett fel, vöröses-szőke, szél fújta szalmakazal-pókháló jellegű haját legfeljebb betörő-sapkával, vagy kalózkendővel pótolja manapság. A lényeg azonban nem változik a Jethro Tull alapítójánál: ugyanolyan kiválóan fuvolázik, gitározik, mint ifjú korában, talán csak a hangja ment kissé tönkre – kétszer is operálták a hangszálait – de ezen is képes túltennie magát más irányú tehetségével.
       
„ül kint a parkban
S gonoszul szemez kislányokkal
Taknya is folyik
Rongy ruháján ragadós kéz matat
Hideg nap fűti
Bámul ahogy egy bugyi villan
Mint egy döglött madár
Rossz szerencsére átkot köp

Hideg napkorong
Egy öreg magában ballag
Naplopás ez maradt mindene

Térde is jajgat
Ahogy egy döghöz lehajol
Meleg pocsolya lábának jó

Egyedül él
Kint hadsereg cirkál
Üdvhadsereg a sikk s forró tea

Barátom Aqualung
Ne bánkódj többé
Öreg csótány hisz csak én vagyok

Emlékszel még talán
A decemberi fagyra

Hol szakálladon jég csilingelt
S csorogva haldoklott
S utolsó leheteted hörögve
Szólt ki a mélyből
S a tavaly virágzó őrületet
Hozott”

(Aqualung)
   
Ian Scott Anderson 1947. augusztus 10-én született Dunfermline-ban. A zene csak érintőlegesen volt jelen életében, elvégre apja szállodaigazgató volt Edinburghban. E város kulturális pezsgése azonban döntő hatást gyakorolt rá, és miután a család Blackpoolba költözött, ő a „rendes” középiskolát” felcserélte a művészeti gimnáziummal, és festőnek készült. Csakhogy akkortájt már az 1960-as éveket írták és minden valamire való brit gyerek zenélni kezdett. Ian, aki nyaranta újságárusként dolgozott, a New Musical Expresst forgatva kapott kedvet ahhoz, hogy maga is a rock felé orientálódjon. Első, 1963-ban alakított bandájával, a The Blades-szel természetesen ők is bluest próbáltak nyomni, de ebben a csapatban már benne volt a későbbi Jethro Tull csírája, hiszen a későbbi „nagy csapatból” Ian mellett hárman, John Evan, Barriemore Barlow és Jeffrey Hammond-Hammond is ott próbálkozott, a frontember pedig még csak szájharmonikázott és énekelt.
 

Ígérjük, nem meséljük el az egész Tull történetét, amely később Lutonban, majd Londonban folytatódott, de a vándorlás, a csavargás döntően befolyásolta Andersont, hogy kétszer is pályát módosítson: először nem lett belőle festő, - igaz, ma is ő tervezi valamennyi lemezének külalakját - aztán pedig nem lett belőle szólógitáros, mert egy fuvolával egyszerűbb volt csövezni, mint egy gitárral. (Ő mondta…) Akkoriban nem sokan voltak a rockzenében, akik ezt a hangszert a kezükbe merték venni, a szigetországban a legjobbnak Chris Wood, a Traffic muzsikusa számított. Ian először remek lehetőséget látott abban, hogy a brit bluest színesítse fuvolájával és a Tull első albuma, az akkori gitárosnak, Mick Abrahamsnek köszönhetően, még ebbe az irányba mutatott, de emberünk hamarosan másfelé kalandozott el: az angol-skót népzene, a középkori és reneszánsz hatás egyre inkább átvette az uralmat játékában, keveredve némi jazz-es hatással, később pedig már az Európán kívüli zenék sem estek látó- és hallókörén kívül.
  
Először (ismét csak ő maga a forrás) Roland Kirk Serenade for a Cuckoo-ját tanulta meg, amelyet a mai napig szívesen játszik, majd egy másik őskedvenc, Johann Sebastian Bach Bourée-ja következett. Később persze már jöttek a nagy, híressé vált rock-os szólók, amelyekbe azért a lendület, a dög mellett szeretett mindig belecsempészni nem kevés játékosságot és kis humort, akár magába a játékba – lásd még a God Bless Ye Merry Gentlemen című népdal swinges előadását – vagy pedig a körítésbe: amikor például a My God közepén nyom egy frenetikus szólót, a háttérben a többiek kacagtató gregoriánra ragadtatják magukat. De csinálja utána bárki például a Cross-Eyed Mary bevezetőjét, vagy amiket a Thick As A Brick-ben, főleg az utolsó tételben művel! Ugyanakkor ez a hangszer tud méltóságteljes (Broadsword) vagy melankolikus is lenni (Christmas Song, Budapest, Rock On The Road) az ő megszólaltatásában is. Innen már csak egy lépés volt számára, hogy más tilinkókat is kézbe vegyen, amit például a Pibroch-ban művel, kész szentivánéji tűzimádó rítus, a Weathercock pedig igazi pastorale.
   
Anderson számára a fuvola nemcsak hangjával vált egyedi kifejezőeszközzé, hanem igazi színpadi kelléke is lett: varázs- és karmesteri pálca, jogar, kard, vagy egyszerűen testének meghosszabbítása. Már a kora időkben elnevezték „gumiembernek”, olyan könnyedén tudta hajlítani testét, olyan légiesen repült a színpadon, miközben legszívesebben féllábon állva („gólya ászana”) játszott, hogy önmagában komplett látványt jelentett a Jethro Tull koncertjein. Nevezték az újságírók „repülő Toscanininak”, „szakállas flamingónak”, de „hamelni patkányfogónak” is. Bár mindig szerette az őrült öltözékeket – a korai időkben azt írták róla, hogy úgy néz ki viseltes kabátjával, mint a Twist Olivér Faginje, máskor pedig egy erdei manót keresztezett Harlekin kockás öltözékével, de küllemében is megjelenítette a balkonon játszó dalnokot (Minstrel In The Gallery)  -  maszkot soha nem viselt, mimikája így is tíz álarccal felér. Körülötte az évtizedek során a csapat folyamatosan változott, és változik ma is – mostanában már nem a stabil rock-zenészeket cserélgeti le egymás után, hanem a porcelán törékenységű hegedűs lányokat – ő maga szüntelenül pezsgő figurájával akkor is tovább lendítette a csapatot, amikor úgy tűnt: zeneileg elfáradt, megrekedt az együttes. A Tull koncertjei még a leggyengébb években, az 1980-as évtized első felében is lenyűgözőek voltak – Budapestre éppen a korszak végén, 1986-ban jutottak el először, és Anderson „ijedtében” megírta egyik legszebb darabját, a Budapestet.
   
Ő maga soha nem azonosította magát a Jethro Tullal, és tény, hogy az olyan zenészek, mint a leghűségesebb társ, a gitáros Martin Lancelot Barré (képünkön), az 1970-es évek billentyűse, John Evan, 20 évvel későbbi utóda Andy Giddings, vagy a két legjobb dobos, Barriemore Barlow és Doane Perry, fontos nyomot hagytak a zenekar megszólalásában. A gárda azonban mégiscsak Anderson szerzeményein állt vagy bukott, mert ebbe gyakorlatilag soha nem engedett beleszólást, ő maga épített fel egy izgalmas, saját szavaival, „ekletikus” zenei életművet – soha nem szerette a „progresszív” kifejezést – és alakított ki egy fanyar humorú, kesernyés társadalom-kritikákat megfogalmazó, szemérmes lírát sem nélkülöző költészetet, amelynek más nyelvre való átültetése ugyancsak kemény feladat az angol nyelv szerelmeseinek, mivel szereti teleültetni sorait angol szójátékokkal. Szövegei kapcsán sokan próbálták valamiféle politikai palettán elhelyezni őt, de ő soha nem csatlakozott egyetlen párthoz és mozgalomhoz sem, a szó szoros értelmében mindig „szabadelvű" maradt, vallási meggyőződése pedig valahol a deista és panteista között van félúton: aligha fog valaha is egy tálból cseresznyézni világi vagy egyházi hatalmasokkal, háborús uszítókkal, emberi-élőlényi környezetünk önző rombolóival.
       
„Nincs időm sem Time-ra
Sem Rolling Stone-ra
Nem vágyom jókívánságra
Sem gondolomcsontra
Nincs villám vidéken
És még autóm sincsen
Azt hiszed tréfálok pedig
Csak egy bárban szerencsétlenkedem
Bár egyedül teniszezem
Egyetlen bandám mellettem
S nem kell Top 20 temetés
Hogy száz grand elsirasson engem”

(Baker Street Muse)

Ian tisztában is volt saját talentumával: több mint 10 évvel ezelőtt, amikor megkérdezték néhány pályatársával, kijelentette, hogy ha ő lehetett volna a Led Zeppelin szövegírója, ez utóbbi a világ legjobb bandája lett volna…
 
Közben nemcsak Anderson fuvolája, éneke, hamisíthatatlan skót akcentusa, dallamvilága vált azonnal felismerhetővé, hanem akusztikus gitárjátéka is: a Martinnal való duettek a Tull igazi védjegyei lettek, de az együttes zenéjében egy-egy „akusztikus” blokknak merőben más az értelme, mint más elektromos bandáknál, mivel nem csupán „pihentetésnek” használják. Amikor 1992-ben az MTV elkezdte az Unplugged sorozatot, Anderson halálra röhögte magát, mert a Tullal ők ezt pályafutásuk első éveitől kezdve aktívan művelték… Az utóbbi években pedig már az akusztikus gitárt is egyre gyakrabban cseréli fel egy régóta kedvelt másik húros hangszerével, a mandolinnal, de hallottuk már balalajkázni is őt.
   
Ian – tetszik neki, vagy sem, mert nem híve a „személyi kultusznak” és nem veszi magát véresen komolyan, bár volt zenésztársai már vádolták diktatórikus hajlamokkal – a Jethro Tullal a rock olyan örök érvényű klasszikusait alkotta meg, mint az Aqualung (1971), a Thick As A Brick (1972), amelyet bármennyiszer hallgathat az ember, akkor is fedez fel benne új dolgokat, az A Passion Play (1973), a Songs From The Wood (1976), a Crest of a Knave (1987) vagy a Roots To Branches (1995). (Persze a rajongóknak legalább ennyire kedves a még átmenetnek számító Stand Up (1969), a Benefit (1970), rajta két olyan gyönyörűséggel, mint a With You There To Help Me és a Sossity, You’re A Woman, sőt, az Eddie Jobson közreműködésével készült A (1980) sem került a kukába…)

Közben az elmúlt 10 évben önálló, a Tulltól részben független munkássága is egyre inkább kibontakozott: az 1995-ös Divinities: 12 Dances of God világzenei törekvéseinek tükre, míg a 2004-es Rupie’s Dance a kamarazene világában tett kirándulása. Az utóbbi években viszont egyedül turnézott egy külön, e célra létrehozott együttessel, hogy nagyzenekari kísérettel szólaltassa meg a legkedvesebb Jethro Tull-dalokat. Ebben a közegben is ugyanolyan szemtelen könnyedséggel játszik és kommunikál a közönséggel, mint ahogyan megszoktuk tőle.
   
Ian Anderson soha nem csinált nagy ügyet saját születésnapjából a nyilvánosság előtt, feltehetően most sem tér el e hagyománytól. Arra azonban mérget vehetünk, hogy a mostani „csendesebb” években is turnézó Jethro Tull-lal jövőre, a banda 40. évfordulóján nagy dobásra készül. Lehet, hogy már ennek az előszele az az „akusztikus” turné, amellyel az amerikai közönséget a következő hónapokban meglepik. Abban pedig csak reménykedhetünk, hogy előkerülnek majd ismét mindenféle régi koncertfelvételek, mint legutóbb az 1970-es Wight-szigeti fellépés: jó lenne például teljes egészében élvezni az 1978-as New York-i Madison Square Garden-i koncertjüket, amelynek töredékei a YouTube-on hallhatók, esetleg a Thick As A Brick vagy az A Passion Play ősbemutatóját, de legalizálhatnák az 1988-as, 20. évfordulós Wembley-koncertet is, amelynek az Önök rock-történésze nem éppen törvényes birtokosa. És talán egyszer még az (eddigi) hét budapesti koncert is CD-formát ölt valahol.

„A parti úton a kövek között
A tél első fényei villannak
Töltök egy pohárral Neked Kedvesem
Emeld fel vérré váljon Benned”

    (Cheerio)
(A versfordítások R&L munkái)

Göbölyös N. László






 
 
[ 1488 ]
spacer
Szólj hozzá!
spacer 

 
 


Jóska Jósda
Hapci naptár
szerelmi_joslat
Szerelmi kötés
Önismereti jóslat
ciganykartya
szinjosda
slide-tarot
slide-tarot

 
 
/img/hirdetes/harmonet_kinai.png
 




 



ciganykartya
joskajosda
szerelmi_joslat
szinjosda
slide-tarot



A Harmonet üzemeltetője az Harmopress Kft.
1999-2016 © Minden jog fenntatva
HarmoNet 1999 óta minden nőnek bejön!
x