A Zep dala nekünk 35 éve ugyanaz marad
Címlap / Boldog szülinapot / A Zep dala nekünk 35 éve ugyanaz marad

A Zep dala nekünk 35 éve ugyanaz marad

HarmoNet Ezotéria-Horoszkóp-2024-03-19

Kezdetben valának Elvis Presley nézhetetlen bugyutaságai, amelyek "szalonképessé" silányították a rock and roll mélydéli fehér királyát. Utána jött a Beatles kedves bohóckodása, de nekik legalább nem kellett erőszakot tenniük zenéjükön, és jókat röhöghettünk a beszólásaikon. 

David A. Pennebakernek viszont már dokumentarista igényei voltak, amikor 1965-ben elkészítette filmjét, a Don’t Look Back-et Bob Dylan „árulásáról”, majd két év múlva, amikor megörökítette a Monterey Popot, az első nagy „szeretetnyár” zenei megfogalmazását. Jim Morrison „belülről” próbálta bemutatni a The Doors-ot a saját maga rendezte Feast Of Friends-ben 1968-ban. Pennebaker nyomdokain haladt Michael Wadleigh 1969-ben a Woodstock-filmmel, és kortörténetet mutattak be 1970-ben a Maysles-fivérek a Rolling Stones Gimme Shelterjével, amely az 1969. december 6-i altamonti koncert tragédiáját vitte filmre. A Vezúv kráterei, lávafolyamai és a 2000 éve halott város kapta a főszerepet a Pink Floyd Live In Pompei-ében (1972, Adrian Maben). Egy évvel később a 70-es évek legnagyobb rock-ikonja, a Led Zeppelin is filmet forgatott – és mint a zenében, ebben is új dimenziókat keresett és talált.


Kínkeservesen készült, bemutatóját tulajdonképpen a kényszer szülte, sok kritikát kapott még a banda rajongóitól is, mégis, hosszú időn át jószerével ez volt az egyetlen filmanyag, amely mindenkihez eljutott, akinek fontos volt a Led Zeppelin. Harmincöt éve, 1976. október 21-én tartották A dal ugyanaz marad (The Song Remains The Same) című film ősbemutatóját a New York-i Cinema I-ben.


 
A Led Zeppelin hihetetlenül energikus előadásainak filmes megörökítése már 1969 óta foglalkoztatta a bandát. Peter Grant menedzser eleve „moziban gondolkodott”, mivel úgy vélte: a televízió hangminősége nem alkalmas arra, hogy visszaadja a Zep ősrobbanását. Először az 1970 januárjában a londoni Royal Albert Hallban tartott koncertet akarták vászonra vinni, de rossz világítás miatt letettek róla. Nem voltak elégedettek az 1970 júniusi Bath-i fesztiválon tartott buli felvételével sem, pedig ott 200 ezer néző előtt léptek fel. Végül Grant és Jimmy Page 1973 tavaszán úgy döntöttek, hogy a nyári amerikai turnén készítik el a filmet. Az együttes abszolút csúcson volt, már megjelent első négy, a rockzenét alapjaiban felforgató albumuk, és az akkortájt kiadott ötödik, a Houses of The Holy újabb távlatokat nyitott muzsikájuk előtt. Azon a nyáron immár kilencedik alkalommal turnéztak az Egyesült Államokban, ahol sokkal népszerűbbek voltak, mint saját hazájukban és ez a körút is rekordokat döntögetett.


Grant Joe Massot rendezőt bízta meg, hogy vegye filmre az együttes 1973. július 27-29 között a New York-i Madison Square Gardenben tartott koncertjeit, 35 milliméteres kamerával, 24 sávos keverővel, kvadrofon hangtechnikával. Az ügy majdnem megbukott a New York-i szakszervezet ellenállásán, mert nem akartak hozzájárulni, hogy brit stáb dolgozhasson a MSG-ben. Massott volt a rendezője 1968-ban a Wonderwall című erotikus fantáziafilmnek, amely elsősorban George Harrison zenéje révén maradt fenn az utókor számára.

Grant úgy érezte azonban, hogy a grandiózus Led Zeppelinhez nem illene egy sima koncertfilm, amelynek ráadásul "üresjáratai" voltak. Ezért, miután 1974-ben kirúgta Massotot, és helyére az ausztrál Peter Cliftont szerződtette - az ő legemlékezetesebb munkája egy 1972-es wembley-buli filmre vitele volt, ahol a rock and roll „apái és fiúi” léptek fel -  egy londoni stúdióban "újrajátszatta" a koncerteket a fiúkkal, és így az eredeti élő felvételek közé tudtak vágni remek közelképeket. (Ez némi gondot okozott John Paul Jones-nak, aki ekkorra levágatta a haját, és ezért, a hitelesség kedvéért parókát kellett öltenie…) Clifton feladata volt, hogy beillessze a zenés részekbe azokat a "kisfilmeket", amelyeket még Massot forgatott le a négy muzsikussal és magával Granttel.


Az ólomsúlyú producer jelenete nyitja meg a filmet, amelyben - némi öniróniával – szivarozó gengszterfőnököt alakít. A Keresztapát megszégyenítő géppisztoly-sorozatokkal lemészárolt ellenbanda tagjai között feltűnik a Zep-fiúk nagy barátja, Roy Harper is…jól rímelnek erre azok a jelenetek, amikor a Fődagadt a sárga földig lehordja a színfalak mögött stábját, hogy nem ügyeltek eléggé a kalózfelvételek készítőire, - a jelszó: a Led Zeppelint senki sem nyúlhatja le! - később pedig a sajtó előtt próbál magyarázatot adni arra, hogy miként tűnhetett el az utolsó New York-i koncert után a Drake Hotel széfjéből, a jegybevételekből származó több mint 200 ezer dollár…


A zenészek jelenetei már közvetlenül kapcsolódtak egyes "védjegyeikhez": John Paul Jones a No Quarter hangjaira játszotta el az útonálló Madárijesztőt, aki nappal visszavedlik családszerető tisztes polgárrá, mint kedvenc filmjének hőse, Dr. Syn. Jonesy szerette volna, ha az eredeti, 1964-es film jelenetei közé keveredik, de a gyártó Disney cég nem járult hozzá. A felvételen a JPJ templomi orgonán is játszik, és később e dalban gyakran mutatott be hosszú billentyűs fantáziákat. (Éppen ezért némileg érthető volt morcossága, amikor 1994-ben a Page-Plant duó – az ő mellőzésével – No Quarter címen adta ki akusztikus lemezét.)


Robert Plant, az Arthur-legenda nagy szerelmese, (beceneve, a Percy is a Percevalból származik), nemes lovagként menti meg szíve hölgyét, miközben a The Song Remains The Same és a belőle kinövő lírai The Rain Song szól. A képsorok elején Robert egy nagy tavon hajózik célja felé, annak tépett vörös zászlói később feltűntek az 1988-as szólólemezének, a Now and Zennek a borítóján, bajvívása pedig egy Excalibur-szerű óriási karddal mintául szolgált számos heavy-metal kliphez.


Az okkultizmushoz vonzódó Jimmy Page a Dazed and Confused alatt alakul át a tarot kártya vénséges vén Remetéjévé, (a figura már megjelent a Led Zeppelin IV. albumának belső borítóján), de vissza is fiatalodik egészen embrionális állapotáig (lásd még 2001: Űrodüsszeia) amint felmászik telihold idején egy hegyre a skóciai Loch Ness tó partján álló Boleskine House közelében (a ház egykor a nagy mágusé, Aliester Crowley-é volt, aki a XX. század egyik legszebb tarot-kártyáját tervezte Lady Frieda Harrissel közösen).

John Henry Bonham, a Moby Dick dobszólója alatt családi körben, farmerkedés, motorozás és autóversenyzés közben látható és feltűnik a filmben az akkor alig hétesztendős fia, Jason, amint a dobokkal ismerkedik, és máris tudja ujjain pörgetni a dobverőt. (Közismert történet, hogy 1979-ben a knebworth-i fesztivál előtti beálláskor Bonzo titokban Jasont ültette saját dobjai mögé, és Jimmy Page észre sem vette egy ideig a cserét…Kár Jasonért, hogy soha nem tudott kilépni apja árnyékából). Többször feltűnik a feleség, Pat, a Moby Dick címe eredetileg Pat’s Delight volt…


A "maximalista" banda, ha már ennyire elhúzódott a film készítése, még szeretett volna az 1975 őszre tervezett amerikai turnéból is hozzácsapni néhány részletet, de augusztusban közbejött Plant csaknem halálos végű görögországi balesete. A bonyodalmakat fokozta, hogy Massot, miután kirúgták, nem akarta odaadni a felvételeket, elrejtette őket otthonában. Grant emberei szabályos házkutatást tartottak a rendezőnél, de mivel a filmet nem találták, zsarolásképpen egy csillagászati összegbe kerülő vágóasztalt vittek el tőle. Végül sikerült megállapodniuk egy ötszámjegyű összegben. Massot nem kapott meghívót a New York-i díszbemutatóra, de mégis ott volt: egy jegyüzértől vett jegyet…

A Zep másfél éves kényszerű leállása is időszerűvé tette a bemutatót 1976 őszén, mivel szó sem lehetett arról, hogy a tavasszal megjelent új lemezt, a Presence-t turnéra vigyék. És bár a kasszasiker nem maradt el, a kritika ugyancsak fanyalogva fogadta a több mint két órás filmet. Elsősorban a fantázia-jeleneteket vették célba, mint "öncélú magamutogatást", (nem vették észre, hogy a Zep „megelőzte korát”) de lehúzták a film zeneanyagát is. Kétségtelen, hogy a három New York-i koncertnél mutatott formájuknál tudtak a fiúk sokkal jobbat is, mint az a több száz kalóz koncertlemezről kiderült. Mentségükre szolgáljon, hogy egy kimerítő turné utolsó állomásai voltak a New York-i bulik, ez magyarázza például azt, hogy Plant ugyancsak „takarékosan” bánt „magas cés” sikolyaival. Kissé statikusra sikerült a The Rain Song, és Jimmy Page-nek, akinek akadnak szenzációs „megmozdulásai”, mint gitárosnak és mint színpadi embernek egyaránt, amint teste-lelke megélte a zenét pipacsos-sárkányos-holdas-csillagos fekete ruhájában, nem volt szíve egy kicsit lerövidíteni a Dazed and Confused 28 percét. Ugyanez vonatkozik Bonzóra: még a filmvászonról is lejön az az elementáris erő és vadság, amely a rock „grizzlimedvéjéből” áradt, ütközete üvegdobjain a Fehér Bálnával lehetne „tömörebb”.

Azok is elégedetlenkedtek, akik a filmzene dupla lemezét vásárolták meg, mert lemaradt róla a filmben elhangzó, néhány kivételesen jól sikerült dal, mint például a Since I’ve Been Loving You, - a Page-Plant duett itt a legtökéletesebb, miközben csodálatos női szemek, köztük indiai származású sógornőjének tekintete, pásztázzák az aranyhajú (görög? viking?) félisten kőtörésben tökéletesedett meztelen felsőtestét - a Bring It On Home intrójával megspékelt Black Dog vagy a Heartbreaker, amelyet meg-megszakít a pénzeltűnéssel kapcsolatos bűnügyi krónika.

De azért nem kell nagyon panaszkodni, mert az egyik legszebb Stairway To Heavent halljuk: ekkortájt kezdett Plant beszélgetni a szövegről a közönséggel, ma már rock-közmondás: „Does anybody remember laughter?”, és a számot „a reménység dalaként” konferálta be. Ha arra gondolunk, hogy 2001. szeptember 11 után az amerikai rádiók betiltották a „mennyország” szó miatt… Pompás a No Quarter, a Whole Lotta Love-ban pedig, amiben Jimmy előadja boszorkányos theremin-varázslatát és még Elvist is köszönti Robert, és ajándékul átnyújt egy kis elemi rock and rollt, a Boogie Mamát (e turné során találkoztak is a Királlyal), benne van mindaz az „állat”, amitől a Zepet annyira szeretjük. A végén robban a színpad, lángba borul Bonzo gongja és a zene valóságos napkitöréssé válik. Majd az alagsorban várakozó limuzinokon elhajtanak az eredeti Stairway hangjaira, várja őket a Starship nevű különgépük, de otthagyták a mennyeket a rajongók szívében. A filmnézők is átérezhetik a közvetlen kontaktust zenész és közönség között abból az időből, amikor még nem volt szigorú kordon, vaskerítés a színpad és a „küzdőtér” között…

Elrettentésül idézzük fel az akkori magyar, ifjúságinak mondott sajtót is. A The Song Remains The Same-et 1978-ban mutatták be – hetekig telt házzal ment a Corvin moziban – egy időben az ABBA filmjével. Az egyik korabeli szakértő az egekig magasztalta ez utóbbit, „kedves, őszinte tisztasága” miatt, szemben a Zep „művészkedésével”…

Minden hibája ellenére, más híján, a The Song Remains The Same volt az egyetlen „jóváhagyott” látható referencia a Led Zeppelinről egészen 2003-ig, amikor megjelent Page produkciójában egy ötórás DVD, amely végigkísérte az együttes 12 éves pályafutását. A filmzene is az egyetlen hivatalos koncertlemeze volt a bandának szintén 2003-ig, a How The West Was Won című tripla CD-ig, ha nem számítjuk a zártkörű BBC-koncertek 1997-es kiadását. A banda több millió rajongója alighanem el tudna még "viselni" néhány "engedélyezett archív felvételt" a Zeptől hangban és látványban egyaránt. Néhány ötlet az elsőtől az utolsó buliig: Marquee 1968, Montreux 1970, Fillmore West 1969, Earl Court 1975, Chicago 1975, Cleveland 1977, Knebworth 1979, Nyugat-Berlin 1980…


Nyomtatás NYOMTATÁS konyvjelzo_ikon

Képforrás: Canva Pro adatbázis.




 
 
[ 3785 ]
spacer
Szólj hozzá!
spacer 

 
 


Hapci naptár
szerelmi_joslat
Szerelmi kötés
Önismereti jóslat
slide-tarot
 
 
x