Gruntczekasky Adamov: Halhatatlanság

S míg él az emlék, élsz te is,
Szerető szívek
Árnyékiba, gondjaiba.

Egyszer véget ér minden,
Utad lezárul életedben,
Elalszol.
S többé nem ébredsz fel.
Sírnak, mások szólongatnak, de te
Nem hallod már a hangokat.

Eltűnsz a világból, lelked tovaröppen,
Föl, föl, a csillagok fölé,
Szárnyalj, sebesen,
És hagy a földet.
Bajai téged már nem érnek.

Megszülettél, nevelkedtél,
Szívekben már emléked nyoma,
S míg él az emlék, élsz te is,
Szerető szívek
Árnyékiba, gondjaiba.

Felnősz, és neved elfelejtik,
Szám leszel csak,
Mi papírra vettetik,
És akkor halsz meg igazán,
Ha nem él emléked
Szívek fénylő kapuján.

Hogy írd le neved?
Nemlétező számszellemed?
Lyukas, önző érzelmidet?
Hogy hálát hagyj hátra,
Ne pedig csak poros, unalmas
Történelmet?

Írj, fess, faragj, dalolj!
S szebb lesz a világ hangodtól,
A szép mindig tovább él,
Lelkednek szép képei,
S századokig lesznek
Befogadók szívei.

Akár jó vagy, akár rossz,
Fontos, hogy megpróbáld,
Saját érdekedben,
Hogy elkerüld a leselkedőt,
A gonoszt, a halált.

Művészet írja a történelmet,
Művész mozgatja a világegyetemet,
Művész voltál, leszel, tudd meg még ma:
Művi lelked nem hal meg soha, soha.