Móritz Mátyás: Vagy nem

Élt egy öregúr, annak három gyermeke. Hogy ne legyen unalmas a mesém, most az egyszer a legidősebb és legbutább indult útnak közülük. Aki nem igazán törődött azzal hogy merre veti az útja, hogy valami hőstettet kellene véghezvinnie, mondjuk megküzdenie egy hétszer hétfejű sárkánnyal, mert különben nem kerül egy mesekönyvbe sem. Ment csak mendegélt, és hát el is fáradt, mit mondjak.

Bolondság


 


 


 Az alattvalók, hosszú és tömött sorokban várták a bebocsáttatást királyukhoz, aki már előre dörzsölte két lapát kezét, hogy milyen szép ajándékokat is tehet kincstárába.


 Talán a leghosszabb sorban ott állt a mi hősünk is, akit sokan megnéztek, és már előre sajnáltak, hiszen nem volt nála egyéb, mint egy galamb. Már jó előre összesúgtak a többiek, hogy mit fog kapni ezért a jó és igazságos királytól.


 Mindezzel a mi hősünk nem sokat törődött, hiszen már régen elmentek neki otthonról. Kivárta türelemmel az előtte állókat, talán az is megeset, hogy valakit maga elé engedett, mintha csak megakarná váratni a királyt.


 Mire sorra került, a király két oldalán a plafont verték az ajándékok. Volt aki utolsó házi állatát, volt aki arany kincseit, volt aki egyetlen lányát és szép feleségét adta neki.


 Hősünk csak nézte a bőséget, szeme majd belefájdult a csillogásba. Nagy bódulatából maga a király térítette észre, aki mivel már fáradt volt, nem is kérdezte hősünk nevét, nem is érdekelte hogy honnét jött, rögtön az ajándék érdekelte.


 Hősünk széttárta két kezét, melyben a galamb lapult addig szó nélkül, és amely egyenesen kiszállt az egyik ablakon.


 A király hírtelen nem is tudta mire vélni, hova tenni a dolgot, de kérdeznie sem kellett, hősünk nevetve mondta, hogy látja királyom, hoztam is ajándékot meg nem is.


 Erre nem tudott mit mondani a láthatóan vöröslő fejű király, ezért inkább jól végigmérte hősünket, majd pillantása megállapodott hősünk fején.


Ha azt mondom, hogy kócos volt, nem mondtam még semmit.


 Hősünk jól bele túrt, és büszkén közölte a királlyal, hogy kócosan járok, hogy a fésű ne kopjék.


De ha jobban belegondolok, még fésűm sincsen, hiszen annyi az adóságom, hogy a semminél is kevesebben van.


 A király ezt már nem állta meg mérges szó nélkül, és rögtön hívatta testőrségét, és börtönbe dobatta hősünket.


  De a király olyan gazdag volt, hogy még a kéz- és lábbilincsek is gyémántból voltak. Bár ez hősünk gyötrődésein mit sem enyhített, hisz ahogy magának megjegyezte: a bilincs akkor is bilincs, ha drágakövekből van kirakva.


 Első nap abban reménykedett, hogy másnap kiengedik és szabadságot nyer, második nap a harmadikat várta, és ez így ment vagy egy álló hétig, de lehet, hogy egész egy esztendeig.


 Lassan már hozzászokott új életéhez, mikor új testőrök jöttek, akik lekattintották róla a bilincseket, és egy üleprúgással útjára is engedték.


 Ahogy ment-mendegélt, találkozott egy zavaros tekintetű emberkével, akit nem ismert, de aki valamiért mégis megszólította:


 - Hát magával meg mi történt? Olyan viseltesnek tetszik lenni? Honnét jön, és mi járatban erre?...


 - Egyenesen a király udvarából, annak is a legsötétebb kamrájából.


 - Mit vétett, jó ember?...


 - Hogy mit? Tréfálkozni akadt kedvem.


 - És mit kapott jó kedvéért cserébe, ha szabad kíváncsinak lennem?...


 - Börtönbe vetetettek, és jól megdolgoztak a király őrei. Akik szerintem még a követ is megnyúznák, ha bőre volna.


 Na erre már nem tudott a zavaros tekintetű ember mit mondani, hiszen elöntötte a düh, a vak harag.:


 Hát már velem is viccelődnie támad kedve? Hogy jön ön ahhoz hogy ilyen otromba tréfát űz velem?... Na adok én magának.


 És azzal, jól helyben is hagyta hősünket, aki egy napig, de lehet hogy egy hétig feküdt mozdulatlanul az úttalan úton, ahol még a madara sem járt.


 Aztán egyszer csak feltápászkodott, hogy történetemnek vége is legyen, és megjegyezte csak úgy magának útmutatásul a későbbi büntetéseket és veréseket megelőzendő:


 Úgy látszik királlyal és bolonddal, nem jó humorizálni.


 


 


Némaság


 


 


 Volt egy falu és abban egy nem éppen takaros kis ház és abban egy néma gyerek, akinek már akkor sem értették szavát, amikor még beszélt.


 Sok történet kering afelől, hogy miért nem nyitja ki a száját. Volt aki szerint az anyja megunva az állandó okoskodását, bevarrta belülről a száját, volt aki szerint az apja úgy ellátta a baját, hogy kiverte belőle a beszélőkéjét.


 Hogy mindebből mi volt igaz, és mi nem - hadd ne én döntsem el.


Barátja nem sok akadt a kis némának, ha jöttek is a szomszédból gyermekek, nem tudták kicsalogatni kuckójából, mert nem elég hogy néma volt, de még süket is.


 Vagy legalábbis ezt hitték felőle, hiszen kérdezni hiába is kérdezték, hogy hallja-e amit mondanak neki.


 A gyerekek hanyagolni kezdték, az özveggyé lett anyja pedig inkább magával kezdett foglalkozni, mint vele.


 Gondolta hogy most bepótolja, amit eddig elmulasztott a férje, ura és parancsolója mellett. Hiszen neki ez a három volt eddig a szentség.


 A kis néma ki-kimerészkedett a házból, és felfedező utakra indult.


Felfedezte hogy a ház mögött, közel az erdőhöz, mind több varjú telepedik meg.


 Kedves elfoglaltságává lett, hogy a zsebeibe kenyereket tömköd, és azt szórja szét új barátai között.


 Így ment ez napokig, hetekig, talán hét álló esztendeig is, és a végére láss csodát: ha beszélni nem is tanult meg a kis néma, de károgni annál jobban.


 Örömében először titkolta tudományát, majd végül szeretett volna bemutatón tartani édesanyjának, aki akkora már nem élt.


 


 


Örömtánc


 


 


 A faluban nagy igazság volt készülőfélben. Aki élt és mozgott, ki akarta venni a részét a mulatságból.


 Volt aki sütött, volt aki főzött, volt aki a szervezésben vette ki a részét, és volt aki kitűnően dirigált, és szemfülesen nem tett semmit. Még olyan is akadt a nagy sokaságban, aki vészmadárként károgott, hogy ennek sehogysem lesz jó vége, hiszen ha eddig megvoltak vigaszság nélkül, eztán is meglehetnének békében.


 De csak legyintettek a vészjóslóra, majd minekutána nem vett erőt magán, és nem hagyott fel jóslatai közkincsé tételével, fogták és egy sós kútba dobták.


 De egyvalamiről megfeledkeztek az urak és a sütő, főző, szervezkedő vénasszonyok: nem értesítették a nagy készülődésről azon asszonyokat, akik a határban dolgoznak éhesen az éhbérért.


 Az öregek fáradtak voltak hogy kicammogjanak hozzájuk, az urak meg az öltözködéssel voltak elfoglalva, de nagyon.


 Így az esti bálba becsületes, dolgos asszony nem akadt, így az urak a kurvákkal is eltáncoltak.


 - A vészjósló sajnos már nem élhette meg, hogy a végén csak igaza lett.


De ez már egy másik történet, amit soha nem mesélek el.


 


 


 Szegénység


 


 


 Volt egy falu, amilyet még a világ nem látott, amelyről még ha akartak volna sem olvashattak, hiszen olyan szegények voltak, hogy se megyei lapjuk nem volt, se tévéadásuk, jóformán sesemmijük.


 Az embereknek munkája nem volt, elfoglaltságuk viszont egy volt, és az biztos.


Egész napi elfoglaltságukká vált hogy reggel, miután feltápászkodtak az előző napi fáradságukból, mindkét kezükbe fogtak egy-egy vödröt (még az is lehet hogy lyukas volt az alja) a csapból ameddig csak lehetett töltötték, és tömött sorokban járultak a falu széli kúthoz, hogy a vödrökből a vizet beléje öntsék.


 Mire beesteledett, -annak a rendje és módja szerint, kiapadt a kút, és reggel kezdhették elölről a lehetetlen küldetést.


 Hogy ki építette eme rossz és megátkozott kutat, senki nem tudja, de az ismeretlen építő emlékére, világnagy szobor áll a falu főterén.


 Lába előtt mindig friss virág.


 


 


 Büszkeség


 


 


Kiállításra készültek a diliházban. Mindenki kiállíthatta a maga eszkábálta kis kincsét.


 Lehetett bármivel nevezni: verssel, rajzzal, mondókával, festménnyel, egyszóval bármivel, ahogy már az előbb is mondtam.


 De nem lennének ugye bolondok a bolondok, ha nem tennének bolondságokat.


Így esett meg, hogy a diliház összes lakója a maga faszablyáját állítatta ki.


 A zsűri csak vakargatta a fejét, hogy akkor most mitévők legyenek.


Eltelt a gondolkodással egy nap, de lehet hogy egy hét is, de végül megszületett az egyetlen jónak tetsző döntés: holtversenyt hirdettek a bolondok között, akik mind azt bizonygatták, hogy csak is a saját szablyájuk lehet a legjobb, a legszebb, a legkiválóbb mind közül.


 Át sem vették a jutalmakat (amik a tavalyi faszablyák voltak), inkább elvitatkoztak egy napig, vagy egy hétig, aztán miután nem jutottak dűlőre, egymásnak estek a faszablyákkal.


 


 


Legkisebb


 


 


 Élt egy öregúr, annak három gyermeke. Hogy ne legyen unalmas a mesém, most az egyszer a legidősebb és legbutább indult útnak közülük.


 Aki nem igazán törődött azzal hogy merre veti az útja, hogy valami hőstettet kellene véghezvinnie, mondjuk megküzdenie egy hétszer hétfejű sárkánnyal, mert különben nem kerül egy mesekönyvbe sem.


 Ment csak mendegélt, és hát el is fáradt, mit mondjak.


Mindenáron egy lovat akart szerezni.


 Útjába került bár nem is egy lovarda, ahol megmutatták neki a legszebb, legerősebb paripákat de egy sem tetszett neki.


 Így hát mindenhonnan továbbállt, és inkább fájlalta a lábait.


 Azon kezdett egy darab idő után gondolkodni, hogy hogyan tehetné könnyebbé a járását, mert mindegyre nyomja csak az az átkozott csizmája, amit mondanom sem kell talán: a legkisebb testvértől orozott el, hogy nehogymár.


 Egy idő után, mikor már vérben állt mindkét lába, egy olákkal találkozott, akitől tanácsot kért, de az csak széttárta két lapát kezét, az égre meresztette szemét, és úgy is maradt.


 Talán még mindig ott áll, ha azóta le nem ült, vagy össze nem esett, vagy akármi.


Ment hát tovább a mi nem is kis hősünk, és a nagy számok törvénye alapján, végül csak belebotlott egy tyúklábon forgó palotába, és találkozott egy világszép királykisasszonnyal, akit el is vett ott nyomban, fele királyságot is kapott, vagy amit akartok.


 Mivel nem akart zűrt magának, inkább egy nyugodt és tisztes férjéletet, útnak indult újra, hogy keressen egy anyóst magának, mert hogy a világszép satöbbi királylánynak nem volt se anyja, se kutyája, se macskája, de még csak egy varangyos békája sem, amit csókolgathatott volna, ameddig az ura úton van.


 Hősünk nem is került elő egy nap, és egy hét elteltével sem.


A világszép satöbbi egy idő után megunta a nagy várakozást, és azt hazudva apjának hogy csak leugrik egy doboz cigarettáért, eltűnt, mint egy Stendal regény-alak.


 Hősünk valahogy hazakeveredett, és szomorúan adta tudtára apjának és két testvérének, hogy ezen a kerek nagy világon lehetetlen zöld lovat, okos olákot, és kedves anyóst találni.


 Azzal lefeküdt, hiszen másnap a királynak születésnapját ülik, és még nem találta ki hogy mivel kedveskedjen.


 Talán majd egy galambot visz ajándékba.


De ez már egy másik történet, amit már megírtam.


 Azt hiszem.


 


 


Utolsó


 


 


És akkor a legvégire, még egy történet, hogy azért meglegyen a mesebeli hetes szám:


 Élt egy faluban egy alapjában véve okos ember, aki gyakran el-eljárt az egyetlen kocsmába, ahol a bódulattól megeredt nyelvű földiek viccekkel próbáltak túltenni egymáson.


 Egyszer ő is közéjük ült, és valahogy ottmaradt és ragadt.


Eleinte némán, mosolyogva végighallgatta a vicceket, majd a legvégükön nagyot nevetett, ízesen, jólesően.


 De ahogy telt az idő, egyre korábban nevette el magát.


Még vége sem volt egy-egy viccnek, már a térdét fogta, a hasát verte.


 Telt-múlt tovább az idő, és már akkor is röhögött, mikor bele sem kezdtek a viccmesélésbe.


Később már a rémtörténeteken és gyászhíreken is csak nevethetnékje támadt.


 A végén már hírek nélkül is kacagott, és hahotázott.


Már földiek sem kellettek, se kocsma, se sör.


 Elvolt egymagában is.


Néha ha elfáradt a nagy vidámságban, nekiült megírni egy-egy kis történetet, ami kis falujában megtörtént.


 Vagy nem.