Szabó Gitta: Ne bántsd a hattyúkat!

Gondolatai zavarosak voltak, akár a víz, melyet szinte már nem is látott. Egyetlen gondolat kavargott még a fejében: - Ugorjak, vagy ne ugorjak!? [...] De még tétovázott: - Még egyszer, utoljára! – gondolta, és ezzel megfordult, hogy visszanézzen arra a jól ismert tájra, ahol felnőtt, és kedvese is él.

 

  Csüggedten állt a móló szélénél. Halott tekintettel, mereven bámulta a móló lábaihoz halkan verődő hullámokat. Az idő lassan haladt, az óramutató szinte meg sem mozdult. A végtelen vízben hófehér hattyúk úsztak lassan, ráérősen. A környező fákon még a levelek sem rezdültek. Mozdulatlan és néma volt minden.

  Gondolatai zavarosak voltak, akár a víz, melyet szinte már nem is látott. Egyetlen gondolat kavargott még a fejében: - Ugorjak, vagy ne ugorjak!?

  Egy lépést tett előre. Már teljesen a móló szélénél állt. Egy enyhe széllökés is elég lett volna ahhoz, hogy a vízbe sodorja vézna, törékeny testét. De még tétovázott: - Még egyszer, utoljára! – gondolta, és ezzel megfordult, hogy visszanézzen arra a jól ismert tájra, ahol felnőtt, és kedvese is él. - Már biztosan keresi őt! Hagyott neki búcsúlevelet. Nem bír tovább így élni! Betegen!? 

  Ismét a víz felé fordult. Szíve nehéz volt:- Hiszen ő szereti az életet! De így!?

  Még egy röpke pillanat, aztán örökre vége. Ugrik!

  Amint ez a gondolat végigfutott elméjében, a békésen úszkáló hattyúk hirtelen, mint akik megijedtek valamitől, felszálltak, és a magasban tovarepültek. 

  A lány megrémült! Elméje egy csapásra kitisztult. Szinte pánikba esett, mikor ráébredt mit is akart tenni. Eszébe jutott a levél. Gyorsan megfordult, hogy minél előbb hazaérjen. Ekkor vette észre, hogy egy kissé távolabb, egy kócos, göndörfürtös gyermek, kavicsokat dobál a vízbe.

  - Miért riogatod a hattyúkat? – kiabált oda a gyermeknek, aki angyali mosolyt küldött felé, majd felállt, és észrevétlenül eltűnt a leszálló esti félhomályban.