Titok, szabadság, harc - a szabadságharcosok titka

Aki csak könyvekből olvasta, soha nem értheti meg, mi történt Magyarországon 1956-ban. Még azoknak is talány az a néhány nap, akik a lakásuk ablakából szemlélték. Mi változott meg hirtelen, miért adták fel szokott egzisztenciájukat, munkájukat azok, akik kinn az utcán énekeltek, vagy később fegyverrel a kézben harcoltak egy mammuthatalommal szemben?

S most mégis egy egész világ emlékezik arra az időre ámuló szemmel. A történelemkönyvekben helyet kapott, s minden párt a maga módján megemlékezik róla.

Mi a Titka? - Legegyszerűbben úgy mondhatnám: sok ember közös vágya volt megszabadulni a hazugságtól.

A Titok első lépése:

KÉRJ!
Mindaddig, amíg csak a szomszéd lakásba csöngetett be éjszaka az Ávó, azt lehetett hinni, hogy loptak, csaltak, embert öltek a szomszédok. Miért büntetnének meg ártatlan embereket, amikor Rákosi elvtárs a nép barátja, munkás-paraszt gyermekek ingyen tanulhatnak az egyetemeken, ingyen kapnak nasi-ruhát (inas) az ipari tanulók, az orvosok ingyen gyógyítanak, mindenkinek jut munka az országban, a gazdagok lakását elvették, és szegény egyszerű embereket költöztettek bele, akár két-három családot is társbérletbe egy nagyobb lakásba. Közös fürdőszoba-vécé nem volt probléma azoknak, akik addig udvari vécére jártak, és lavórban mosakodtak. S ott őrködött mindezek felett a hatalmas Szovjetunió, valamint Sztálin elvtárs 8 méteres szobra a Sztálin téren. Mindenki láthatta felvonulni április 4-én a tankokat, repülőket, és hetekkel előtte zúgott a környék a szocializmust és kommunizmust üdvözlő, dicsőítő daloktól.
„Mert Sztáliiin a harcunk éés Sztáálin a béke…”

Az agitátorok már több mint tíz éve jártak lakásról lakásra, beszélgettek, vitatkoztak, megpróbálták meggyőzni a lakosságot, hogy a vallás feudális maradvány, a templomokat le kell rombolni (helyébe építjük a Sztálin-szobrot), s aki ezzel nem ért egyet, annak börtönben a helye.

Félelem és spiclik
Ezzel megszületett az emberekben a páni félelem. Bármit megtettek, hogy elkerüljék a mindennap fenyegető börtönt, hiszen a szomszédot már véresre verték az Andrássy út hatvanban, amikor családi körben kijelentette, hogy Erdély Magyarország kulturális öröksége. Valaki a családból, a baráti körben már beépített spicli volt. (Ismerik ezt a szót? Abban a korban minden gyerek ismerte, tanulta: fasiszta spicli, nyilas spicli, és így lett kommunista spicli. A földalatti kommunisták árulóit nevezték így a tankönyvek. Ők adták fel Ságvári Endrét és társait az előző rezsimben.) spicli volt, aki titokban templomba járt, és spicli volt, aki feladta az úttörő-titkárnak, hogy látta a templomban.

Mindenki hazudott
Ha élni akartál, hazudnod kellett reggeltől estig. „Rákosi pajtás, népünk ma erős vár, vigy a győzelem útján, ránk boldog világ vár.” – tanította a tanítónő, akinek férjét elbocsátották tanári állásából, mert kántor volt a templomban, és elmehetett vasmunkásnak. A katonatisztből lakatos lett, a közgazdászból villanyszerelő segédmunkás, a grófból halottmosó, ha nem menekült időben nyugatra. Valójában Szapáry gróf, a halott mosó volt a legnyugodtabb, neki nem kellett szemináriumba járni, a többieknek hetente egyszer agymosást tartottak még 1988-ban is.

Mégis jó volt valamire a hazudság és félelem országa: egyszerre sokan unták meg, hogy félni kelljen a szomszédtól. Az egyetemisták ki mertek menni az utcára és hangosan kiáltani: aki magyar, velünk tart. S az utca népe csatlakozott hozzájuk, egyszerre ki merték mondani, hogy mind magyarok. Nem szocialisták, nem a béketábor tagjai, hanem egyszerűen magyarok. És nem akarnak a Szovjetunió barátai közé tartozni! Volt egy közös akarat: kiszabadulni a vasfüggöny keleti szárnyából.

Egyszerre kérte egymillió ember. Tízből egy. Körülbelül ez volt az arány. A többiek otthon lesték a rádióban a híreket, kit vernek fejbe, kit ölnek meg, kit akasztanak fel azért, mert megunta a hazugság egy cseppjét.

Kérj és megadatik
S a magasabb vezetőség „reszketni méltóztatott”, és elmenekült az országból a szovjet hatalom szárnyai alá. A világ hatalmasságai mindent megígértek a kis országnak, hogy folytassa szembenállását a nagy Medvével, főként azért, mert ebben az időben folyt az Izrael – Egyiptom közötti területszerző háború, s egy kicsit el lehetett bújni a magyar szabadságharc ideája mögött. Rövid időre a szovjetek is fűt-fát ígértek, s néhány embert világításba állítottak, hogy később rajtuk álljanak kegyetlen bosszút.

A Titok második lépése:

HIGGY
Akkora volt a nép hite, hogy azonnal pártok és munkástanácsok alakultak. Ne verjük szét az országot, találja meg mindenki a helyét, a szövetkezetek ne osszák szét a vagyont: bölcs emberek segítettek, hogy épüljön, ami elkezdődött, álljon tapra az ország saját erejéből.

A harmadik lépés:

FOGADJ
A szabadság a lelkekben vert tanyát. Egymás mellett állt a munkásfiú, a diáklány, a vegyészmérnök, az építész, nevettek, énekeltek, barátságot kötöttek. 1956. október 23-a után egymásnak nem kellett hazudni. Munkahelyen, egyetemi felvételin igen. De nem vette senki se komolyan. Ha maguk maradtak az oktatók és a diákok, tudták, kik írták alá a dekrétumot, melyben az ország önállóságát követelik. Beszélhettek mások előtt ellenforradalomról, Molnár József, Erdei Sándor, Boldizsár Iván, Szervánszky Endre, Járdányi Pál, Kardos László, a Zrínyi Katonai Akadémia teljes személyi állománya és más jól ismert személyek nevüket adták az új eszmékhez.

Lukács György egyetemi tanár írta: az igazi demokratizmus alkalmas arra, hogy elsöpörje a sztálinizmus minden maradványát. (okt. 28.) Aki egyszer megírta az Egy mondat(ot) a zsarnokságról, az nem léphetett vissza erről a szintről. Kónya Lajos nevét beírta az irodalomtörténetbe ezekkel a szavaival:

Áldott légy magyar nép, ki a zsarnok ellen
megkínzott fejedet az utcára vitted…
…véreddel írtad le a szabadság nevét –
Áldott legyen fényes forradalmad, nemzet!”

Talán gyermekeinknek nem kell már hazudni ahhoz, hogy élni tudjanak. Vagy legalábbis tudni fogják, mikor hazudnak, s mikor mondják ki saját véleményüket.

Kép: Nagy Gyula / Fortepan