Móritz Mátyás: Ha tudnád...

Mi régen sorsod volt, még mindig az,
hiszen a kor követni képtelen;
mikor leroskad elvész az igaz,
és a dohos büróban hála nem terem.

 

A 130 éve született Ady Endrének


Oh, ha tudnád: mennyire szeretlek
Téged, ki ismert száz sötét átkot;
ki nyögte a nyomasztó keresztet,
kitől elrabolták a tündérvilágot.

Elmerengtél annyi édes hangon,
és a nőkben tiszta angyalt láttál;
daloltál a sóvárgó bús lanton,
Te, aki talán nem is a földön jártál.

Sirattad boldogságod hiába,
miből nem jutott csak hébe-hóba;
mely nem nyílt mint a jázmin virága,
ha nyílt is, bezártad sötét koporsóba.

Mi régen sorsod volt, még mindig az,
hiszen a kor követni képtelen;
mikor leroskad elvész az igaz,
és a dohos büróban hála nem terem.

Az élet harca hangolt a dalra,
de mások csak nevettek a dalon;
közöttük vágytál a diadalra,
kit nem pótolhatott babéros sírhalom.

Javítani vágytad a világot,
aztán Te sem bántad bármint forog;
leköptek az üres fejű bábok,
és Te jégember lettél, -fáradt elkopott.

Első dalod még egy lányról szólott,
ki félve adta a szűzi csókot;
míg végül elhagytak mint az álmok,
maradt az üres szív és a festett lányok.

Bús halottja lettél dérnek-fagynak,
ki feszült semmiséges magasra;
ki nem hitt a ködöt bontó napnak,
nem is gondoltál becsületes tavaszra.

Úgy gondoltad hogy e három nincsen:
a Titkoló, a Sors, és az Isten;
meg is halt a lelked, a hű tenger,
és úgy ásított sós, hideg, unott szemmel.