Küzdelem a kilókkal - Ha a mérleg túl keveset mutat

Egészségünk szempontjából nagyon fontos szerepe van tápláltsági állapotunknak. Ennek romlása maga után vonhatja különböző betegségek megjelenését, vezethet szövődmények kialakulásához és akár még korai halálozáshoz is. Lássunk néhány fontos információt, hogy még idejében meg lehessen előzni, illetve fordítani a hanyatlás folyamatát!

Nézzük meg, hogy mit jelent az alultápláltság, ki számít veszélyeztetettnek, melyek a legjellemzőbb tünetek, és milyen segítő megoldások léteznek a tápláltsági állapot javítására.

Az alultápláltság „melegágya”
Minden olyan kóros állapotot alultápláltságnak nevezünk, melyet nem megfelelő energia vagy tápanyagbevitel jellemez. Az alultápláltság gyakorisága kórházakban a legnagyobb, de nagy arányban fordul elő a szociális otthonok intézményeiben, valamint a házi betegápolásban is.

Kialakulásában sok tényező szerepet játszhat.

Tünetek: beesett szemek, horpadt arc
Bizonyára van, aki számára meglepően hangzik, de pontos tápláltsági állapot első ránézésre nem állapítható meg, mert a tápláltsági állapot nem azonos a testtömeggel. Lehetnek azonban kisebb-nagyobb változások, melyekre különösebb vizsgálódás nélkül is felfigyelhetünk. A bőr alatti zsírszövet mennyisége ugyanis fokozatosan csökken alultápláltság esetén, s így a szemek alatti zsírszövetvesztés hatására a szem beesetté, karikássá, a pofatáji zsírszövet fogyatkozása következtében a bőr lazává, táskássá válhat. Az alultápláltság előrehaladottabb állapotára jellemző az izomszövet csökkenése, melynek egyik tünete, hogy a halánték területe horpadttá alakul. Sokatmondó lehet – mérsékelt vagy súlyos alultápláltságra utalhat – azonban már az is, ha azt tapasztaljuk, hogy az egyébként mozgásszervi betegségben nem szenvedő ember a fekvő helyzetből nehezen tud felülni.

Neked mennyi a testtömeg-indexed? Számold ki!
Egy-egy rendszeresen ismételt vizsgálati metódus alapvető fontosságú az alultápláltság szűrése, kockázatának megítélése szempontjából. Összetett betegségek esetében azonban megbízhatóbb eredményt kaphatunk, ha több dimenzióban vizsgálódunk.

1.  A vizsgálatok közül legáltalánosabb a testtömeg és a magasság mérése.
Ezek alapján meghatározható a BMI (Body Mass Index), azaz a testtömeg-index, amit úgy kell kiszámolni, hogy a kg-ban mért testtömeget elosztjuk a méterben mért magasság négyzetével.

Pl.: egy 168cm magas és 60kg tömegű ember testtömeg-indexe a következő:
60/1,682 = 21,25 BMI

A 20 alatti BMI rizikótényezőnek számít, a 18,5-nél kisebb érték pedig alultápláltságnak. Ezzel szemben a 25 feletti BMI túlsúlyos emberről tanúskodik.

2.  A bőrredő vastagságának meghatározott helyen történő mérése.
Ezzel a módszerrel megállapítható a bőr alatti zsírszövet mennyisége és eloszlása, ami alapján következtetni lehet az egész test zsírtartalmára.

3.  A testzsír-százalék mérése.
Ez az ún. bioelektromos impedancia analízissel (BIA-módszerrel) határozható meg. Működési elve azon alapul, hogy a test elektromos ellenállása arányos a test zsírtartalmával.

4.  Kérdőívek
Habár többen nem szívlelik az olykor „időrablónak” tűnő kérdőíveket, mégis nagyon fontos, hogy a páciensek és hozzátartozóik tisztában legyenek azzal, hogy az intézmények elsősorban ezek segítségével végeznek tápláltságra vonatkozó rizikószűrést. A táplálási team ezek alapján tudja meghatározni a terápiás lépéseket.

 Kockázati tényezők

Általánosságban, a fenti szempontok alapján megfogalmazható egyfajta besorolás az alultápláltság kockázatára nézve:

Kis rizikó: ha valaki megfelelő mennyiségben és minőségben táplálkozott és csak max. 5%-ot veszített a testtömegéből. Pl. 55 kg-ról lefogyott 2 kg-ot.

Közepes rizikó: ha valaki étvágytalan és 5-10% közötti a testtömeg vesztése. Pl. 60 kg-os 4 kg-ot fogyott.

Nagy rizikó: ha 10%-nál több a testtömeg vesztés. 70 kg-os 8 kg-ot fogyott,

Bár a biokémiai vizsgálatok értékét a különböző betegségek és gyógyszerek is befolyásolják, nyomon követésük mégis fontos információkkal szolgálhat a tápláltsági állapotra nézve.

Az izomerő vizsgálata (pl. kézszorítás marokerő-műszerrel) a statikus izomerőt, a harántcsíkolt izomzat teljesítőképességét méri, amelynek révén az erőnlétet – közvetett módon a tápláltsági állapotot is – jelzi.

Tápszerek nem csak kisbabáknak
A dietetikusok feladata a megfelelő, személyre szabott étrend összeállítása, minél változatosabb élelmiszerekből, ételekből összeválogatva. Emellett nem ritkán szükség van a legyengült, önálló ételfogyasztásra képtelen beteg etetésére is.   
Az alultáplált, étvágytalan, leromlott állapotú beteg ember egyszerre csak kevés élelmet képes elfogyasztani. Ezért fontos, hogy viszonylag kis mennyiséget és azt is lehetőleg folyékony formában kínáljunk részére. Erre a célra készülnek a különböző tápszerek.

Speciális orvosi célra készült tápszerek – amelyek azok számára javasoltak, akiknél a természetes étkezés valamilyen szempontból zavart vagy korlátozott, és a tápanyagok felhasználása nem kielégítő. Ezek a tápszerek nagy energiasűrűségűek és tápanyag összetételük is optimális arányú.
Fogyaszthatóak szájsebészeti műtéteket követően, rágási nehezítettség mellett, és minden egyéb esetben, amikor folyékony étrendre lehet szükség. Segítségükkel rostszegény diétában, a gasztroenterológiai vizsgálatokra való felkészítéskor adva elkerülhető a koplalás.

Betegség-specifikus tápszerek is, melyek pl. cukorbetegség, bizonyos vesebetegségek esetén alkalmazhatóak. Egyes tápszerekhez patikákban is hozzá lehet jutni. Általános támogatással háziorvos felírhatja, a kiemelt támogatáshoz azonban már szakorvosi javaslat szükséges. Fontos, hogy a tápszerek kiválasztásában, adagolásában és felhasználásában mindenképpen kérje ki a dietetikus, illetve az orvos véleményét!

Az elmondottakból kitűnik, hogy az alultápláltság megelőzése, kezelése többrétű, a terápiás team összehangolt munkáját, és a hozzátartozók segítő közreműködését igénylő feladat. A gyógyításban elkötelezettek megfelelő felkészültsége, táplálkozástani képzése ezért kiemelten fontos szempont kell, hogy legyen az egészségügyben. Hiszen még egy jó tápszer is csak akkor ér célt, ha van mellé kellő szakértelem, amely megmondja, hogy mit, mennyit, mikor és hogyan adjunk belőle a rászorulónak.