Szerelem: kockázatok és mellékhatások miatt kérjük olvassa el a tájékoztatót!

Konkrétumot! Dekrétumot! Részleteket ide! - így kiált az olvasó, hogy belenézzen, mi is történik valójában egy másik ember életében. Amolyan intellektuális kukkolás ez. Mikor transzformálódik a szerelem egy érettebb érzéssé?

Kukkolás

Bekukkantok a te életedbe, hogy lássam, nálatok se jobb, csak mutatjátok vagy matatjátok. Vagy ha mégis jobb, hát elfog a sárga irigység. Persze ha már valóban egy magasabb tudatállapotban és kiegyensúlyozott érzelmi szinten vagyok, akkor akár örülhetek is neki.
Hogy miből lehet tudni, ha valóban létrejött az a bizonyos belső átalakulás, amiről oly igen sokat regélek itt a kedves olvasónak, arra mindjárt mondok egy példát vagy akár kettőt is.

A változás

Igaz, naponta érzem, ha valami minőségi változás már létrejött bennem, és ez akkor aranyat ér; többet, mint a vágyott állapot, amit nem kaptam meg. Na, hogy érthető legyek. Mondjuk, hogy féltékeny vagyok a páromra, vagy az én esetemben az elvált élettársamra, még akkor is, ha nem vagyunk már együtt, annak előtte meg még inkább. És akkor úgy megyek az utcán, hogy Istenem csak attól óvj meg engem, hogy lássam egy másik nővel szembejönni, mert én abba azonnal belehalnék. És akkor telik-nyúlik az idő, és a Jóisten megóv engem ettől a szörnyű élménytől mindaddig, amíg egyszer csak egy rokoni találkozón belibben ő és karján a nő, aki nem én vagyok. És nekem bennem azt mondja egy hang: „De szép pár!” - na, hogy aztán ezen magam is megdöbbenek, az kiül az arcomra, mert mosolygok, mint egy vadgalamb.



Látom, hogy ő küzd a büszkeség és a bűntudat érzéseivel önmagában, de feloldozom, és feloldom, amikor mosolygok rájuk, és olyan nyugodt vagyok, mint egy tó a lemenő nap fényében. Most van a nap lemenőben, én pedig elmenőben. Köszönöm, hogy láthattam, és hogy átélhettem ezt az élményt. Most már mehetek utamra.  Na, ez például egy példa. Elégedettebb vagy már ezzel, vagy mondjak mondjuk még százat ahhoz, hogy el is hidd, a belső átalakulás még ebben az életünkben megtörténhet, és ennél felemelőbb érzés nincs is talán. Megszabadulunk a személyes elvárásainktól, minden önzőségünktől, és ki tudjuk mondani, hogy a legnagyobb öröm és boldogság a számunkra az isteni akarat. Na, ehhez kell ám kurázsi, mama!

Egyensúly, bennünk

A mérleg elv, a kiegyenlítődés persze mindig dolgozik, már attól kezdve is, hogy megszülettünk, az anyag visszavágyik a földbe, a szellem meg az égbe. De túl ezen, ha valamit mi adunk valakinek, legyen az úgymond jó vagy rossz, valamikor szépen sorban visszakapjuk mindet.
Az emlékezet rostáján sok minden kihullik az idő múlásával, az apró részletek már nem látszanak olyan világosan, mint akkor, amikor történtek, de ha belehelyezkedünk újra a régmúlt történésekbe, előkúsznak, és felvetítik magukat tudatunk falára. Na, nézze meg az ember!

Vallomás

Hogy én itt mennyi pasival próbálkoztam, miközben még házasságban is éltem, hogy én itt mennyi embert vittem mindig haza bulizni, együtt lenni, amikor talán a férjem már nyugalmat szeretett volna, hogy én ekkor és akkor mennyi mindenről és mindenkiről beszéltem neki, ami, vagy aki őt talán egyáltalán nem is érdekelte. Aztán, lám-lám ott vagyok én, hasamban a baba, és nyugodalmat szeretnék, de a párom mindenféle régvolt barátait és barátnőit csődíti fel a lakásunkba.
Nem érzem, hogy biztonságban lennék, hogy rám és a babára figyelne. És nocsak, hogy mosolyog egyik-másik nőre, meg többet is megenged magának és nekik, mint amennyit lehetne, főleg, ha már kapcsolatban van velem, és aztán mesél és mesél sok olyanról, ami engem egyáltalán nem érdekel, mert én azt szeretném, ha most csak velem lenne folyton, kezeit a pocakomra téve együtt hallgatnánk és éreznénk a baba mozdulatait, üzeneteit felénk. De ő mással van elfoglalva, és én csapdában érzem magam. Menekülnék, de már késő, már nem lehet hova. Szívem alatt egy új emberi élet bontakozik, akinek meg szeretnék adni mindent, amit csak tudok, de mivel nem egyedül vállaltam, hát együtt az apjával. Ám úgy tűnik, hogy ő még nem tart itt, és erről nem az a 4 év korkülönbség tehet, ami köztünk van, hanem valami egészen más.



Még az emlékezés is fájó, hát még a leírása mindennek, és a félelem, hogy az a másik is olvassa majd, és végtelen, éktelen haragja ismét a fejemre száll. Kiver a víz, ahogy írom, mint ahogy akkor is, amikor féltem, rettegtem tőle. Istenem! Mit tettem, vagy mit tehettem volna másképp, és tehettem volna e valamit is, vagy ennek így kellett történnie? Ma sem tudom biztosan. Talán igen, talán nem. Egyszer majd ez is kiderül.

Mágnes, kétpólusú kapcsolat

A kettőnkben lévő alapok elcsúsztak egymás mellett, és nem tudtuk kezelni egymás természetét. Az, ami az elején mágnesként vonzott, a végén ugyanilyen taszító mágneses erővel lökött el bennünket egymástól. A gyermek pedig ott növekedett; először bennem, aztán kívülem. Az életről már születésekor mindent tudott. Talán többet is, mint mi, ha ide mert születni, ebbe a családba, közénk.

Az emlékek már távol vannak, de mi még itt élünk együtt. Van, akivel térben és időben is közelebb, van, akivel távolabb. Van, akiktől egy folyó választ el, mintegy szimbolikusan mutatva, hogy ki van a jobb és ki a bal parton. Pardon! Ne gondoljon itt senki feltétlenül politikai különbségekre, pártoskodásokra, csak „partoskodásokra”; egy, kettő vagy jó esetben egy harmadik partra.
A lap, amelyet kisebbik lányom apja írt és szerkesztett, ezt a nevet viselte: 3. Part. Azóta is keressük mindannyian. Életünk alapelemévé vált a mindent lehet másképp is csinálni, mint ahogy a világ megszokta.

[kapcsolodo_cikkek] 

Ki így, ki úgy, de ezen dolgozik folyamatosan

A mérleg akkor is működik, ha már nem mérlegelünk semmit sem. Ahogy pedig kivontuk belőle a mér(l)egfogát, úgy szelídült emberi aggyal és szívvel elviselhetővé mindannyiunk számára ez a történet.  Más-más parton állunk ugyan, de tudjuk, hogy a folyó ugyanoda visz majd bennünket egyszer, ahol mesélhetünk egymásnak arról, hogy kelt fel és hogy ment le a nap a másik oldalon. De ezt már nem fogom tudni megírni. Talán csak egy utánunk jövő emberpár fogja emlékeiben hordani, és megvalósítani mindazt, amit mi együtt szerettünk volna.