Apasebek, anyajegyek: A szülői szeretet megszolgálása - Igaz történet alapján!

Hat hónap alatt mindenről beszélgettünk, csak a legsötétebb múltról nem. Ma vettem először a bátorságot, hogy rákérdezzek, mitől van a csuklóján látható feltűnő kráter, aminek a mélye olyan, mintha leforrázta volna...

János 37 éves sikeres üzletember. Fél éve jár agytréningre, mert meg akarja őrizni ragyogó képességeit. Komolyan tárgyal, de ha kell, nyitott minden mókázásra. Feltűnően szerény, pedig van mivel büszkélkednie. Nemzetközileg elismert közgazdász, négy céget igazgat, melyből kettőnek többségi tulajdonosa. Felesége brüsszeli, két gyermeke közül az egyik hazánkban, a másik Kanadában született. Gondoskodó apa, odaadó férj. Szerettei csüngenek rajta. Amikor együtt jön a családjával, boldogságcsíkot hoznak magukkal, ami sálként tekeredik mindannyiunkra.

Hat hónap alatt mindenről beszélgettünk, csak a legsötétebb múltról nem. Ma vettem először a bátorságot, hogy rákérdezzek, mitől van a csuklóján látható feltűnő kráter, aminek a mélye olyan, mintha leforrázta volna…

– Ez az én vészjelzőm a múltból! – felelte, végigsimítva a régi sebet.
– ?
– Édesanyám rajtam oltotta el a cigarettáját, amikor magánkívül volt. A szüleim alkoholbetegek. Gyermekkoromban nagyon mostohán bántak velem, de annyira féltem, hogy nem mertem szólni senkinek. Én nagyon tudtam volna szeretni őket, s nem mindig sikerült…


János összefoglalta a gyermekkorát: többször a szeme láttára erőszakolta és verte meg részeg anyját a részeg apja. Sokszor a kutyaólban töltötte az éjszakát. Leginkább akkor zavarták ki a házból, amikor idegen nénik és bácsik „buliztak” náluk. A szomszédok is félelmetesek voltak számára, ezért soha nem jutott eszébe ennivalót vagy segítséget kérni tőlük. Amikor már sokadszorra lett tetves, a tanító néni beindította a megmentési akcióját… Hálából róla nevezte el egyik kislányát Julinak. Nevelőotthonba került, ahol renitens viselkedésével sok gondot okozott. Egyszer leköpte és megrugdosta az igazgató nénit, mert az kivette a keze közül a lányt, akit éppen agyabugyált… Felnőttként tért vissza az intézetbe – s a sors furcsa fintoraként a ravatalozóba kellett mennie, hogy bocsánatot kérjen tökéletlensége miatt. Az igazgatónő emlékére a másik lánya az Eszter nevet kapta.



– Mi változtatta meg az életét?
– kérdeztem tőle.
– Tizenhárom évesen a bukás szélén álltam matekból, egyre több összetűzésem volt szinte mindenkivel. Akkor került az intézetbe egy új tanár, aki kitüntetett a figyelmével. Az alsó tagozatos tananyagtól végigtanulta velem az összes leckét. Behozhattam a lemaradásomat. Egy év alatt úgy megértette velem a lényeget, hogy osztályelső lettem. Olyan sikerélményt éltem át, ami beindított…

„Az öreg” (János tanár úr) jó hangulatú otthonban élt az intézet közelében. Számtalanszor vitte magával az „ördögfiókát” a hétvégeken. A felesége „illatos étkekkel” szelídítgette magukhoz a fiút. A két János kijárt a közeli folyóra, hol eveztek, hol halat fogtak. Senki soha nem éreztette vele, hogy lelenc. Ugyanolyan jogai és kötelességei voltak, mint a nevelő pár három saját gyermekének.

János asztalosnak tanult a szomszéd városban, amiképp a többi társa, ám a kapcsolat nem szakadt meg: „megszelídítője”, az öreg János rajta tartotta a szemét, beavatta a férfias dolgokba, s biztatta, hogy tanuljon tovább. Mire leérettségizett, úgy érezte, begyógyultak az „apasebei”, és az „anyajegyei” sem sajognak már.

Ha lesz egy fia, János lesz a neve… Mert ő hálás mindenkinek, aki hozzájárult ahhoz, hogy felcseperedjen, tanulhasson, boldogulhasson.

– Bár a saját anyám és apám sosem álltak a helyzet magaslatán, mégiscsak voltak, akik befogadtak, bizalmat szavaztak nekem, és a saját utamra térítettek. Eközben megtanították, hogyan gondolkodjak és cselekedjek a szeretet nevében. Jani apu velem tartott, amikor először hazamerészkedtem a szüleimhez. Az utca végén parkolt le, és csak annyit mondott: megvár, akármeddig is maradok. A szívem tele volt várakozással, vittem ajándékot, és készültem elmesélni, mire vittem a magam erejéből…


Azt hiszem, semmi csodálni való nincs abban, ha egy 37 éves férfiember hangja elcsuklik, amikor az emlékei bugyrából fellapozza a „nagy találkozás” fejezetet, ami arról szól, hogy szülei éppen józanok, de nagyon betegek voltak. S amikor átadta az ajándékait, az anyukája megcsókolta a kezén azt a krátert…

HarmoNet tipp: Káros az egészségre: a magány >>

Ez a kráter János vészjelzője.
Szinte havonta bepirosodik a környéke, tudja, haza kell mennie szüleihez az újabb gyógyszercsomaggal. Olyankor előre kifizeti a gondozót és a masszőrt, elvégezi a ház körüli teendőket, telepakolja a hűtőszekrényt. Nélküle a két öreg elfekvőbe kerülne…

Trénertársam is jelen volt a beszélgetésnél, s amíg a kézirat első felét írtam, megszólalt benne az anyai hang:
– Amíg kicsik és kellünk nekik, milyen sokat tehetünk értük, míg felnőnek; szeretjük, óvjuk-féltjük, fedelet adunk a fejük fölé, élelmet az asztalra, közös programokat szervezünk, gondoskodunk non-stop felügyeletükről, őrizzük-védjük őket. Később számon kérjük a tanulnivalóit, és sok-sok tanítás, okítás, fegyelmezés következik. Aztán vagy felépítik belőle magukat olyannak, amire vágytak, ahogy tette ezt János, vagy elherdálják, amit az életükhöz kaptak, s nem vállalják a felelősséget önmagukért, ahogyan az én kisebbik fiam is él…

Társam egyik gyermeke jól boldogul az életben, a másik, aki miatt egyre csak kutatja, keresi a megoldásokat és a magyarázatokat, a drog rabságában vergődve vegetál.

– Ha van példamutató apjuk, akkor könnyű dolguk van, de a félárváknak is megvan minden lehetőségük ahhoz, hogy megvalósíthassák önmagukat, hiszen az anya példája is követhető – néz könnyes szemmel rám, és tovább gondolkodik. – Az anya életküzdelmeiből is sok minden hasznosítható, igaz? Hálából a felnevelésért, szeretetből, tiszteletből, vagy „csak azért is érzéstől” hajtva megmutathatja, hogy a „fütty nélküli dalos madár” is képes egyről a kettőre jutni…


Munkatársam apai jelenlét nélkül nevelte fel a két fiát. Az egyik gyermek azért küzdötte fel magát az egyetemi tanári címig, hogy bebizonyítsa az életükből távolmaradt apjának: nélküle is vitte valamire. A másik fiú azért nem vállalja a felelősséget a saját sorsáért, mert „meg akarja szerezni magának” az apját, hogy megkaphassa mindazt, amit hiányol. És amikor az apja ígér valami tetszetős elfoglaltságot, legott elköltözik az anya otthonából, nem törődve azzal, hogy ha maradna a határok-korlátok-szabályok között, előremozdulhatna a sorsa, és talán egyszer meggyógyulhatna. Az anyától, ha a lelkét is kiteszi, nem jó semmi…

Amikor az apja magához költözteti a fiút, néhány hét vagy hónap múltával már kezelhetetlenné válnak, támadják és bántják egymást. Amikor a gyerek dolgozni kezdett, az apja lekicsinylően blamálta: többet vár a fiától.

A droghoz már gyógyszerek is társulnak, meg a cigaretta és az ital… Sorozatos kudarcok, megszégyenülések. Apukának mindig van jobb ötlete a fizikai munkánál, de a gyerek képtelen diplomaszerzésbe fogni.  Immár a drog és apja manipulációjának rabjaként válogat az őt befogadó rehabilitációs intézmények között, és a szüleit hibáztatja az elrontott életéért.

HarmoNet tipp: A legsötétebb éjszaka - a remény kezdete >>

Az édesanya idegrendszere eddig bírta. Már nincs mit adnia. A lelke remeg, de a tékozló fiú helyett semmit nem tehet. Azazhogy mégis: amit még soha nem próbált. Most az egyszer hagyja, hogy minden úgy történjen, ahogyan a gyerek és az apja szervezi. A fiúnak még mindig több lehetősége is van: tengődik a zárt osztályon, vagy elutazik az apjával egy másik megyébe, s kezelteti a szenvedélybetegségét. Felépítik magukat, hogy begyógyulhassanak az apasebek. Talán akkor az anyajegyek is elmúlnak. Szóval, kezdődhetne a „Most mutasd meg” fejezet, valóban férfiasan.

Hány és hány mostoha körülmények között, ridegtartásban nevelkedett, erőszakos, iszákos, nemtörődöm szülők gyermeke választja az értékes életet! Hány és hány Jánoséhoz hasonló, reménytelennek tűnő sors szereplője képes tanulni, dolgozni – és sokuknak sikerül is szakmát, hivatást, hírnevet, jólétet teremteni! S visszajárni a valamikor rosszul működött szülőket támogatni, gondozni, megmutatni nekik, hogyan képzelte el a szeretet... A felnőttkor az adásról és a visszaadásról is szól.

Kevevári M. Katalin