Szikla, amire várat építhetsz - az Apa és a napja

Van Apám. Hát persze, hogy van. Mindenkinek van apja. Az érdeklődő kisgyerekek előbb ismerik meg a nemzés fontosságát, mint a szülők elképzelik. A gyerekek jól megfigyelik az állatok életét. Tehát van apja mindenkinek, csak az a kérdés, milyen büszkén mutatja be a barátainak: ő az apám.

Ha gyerekkoromban társaságban voltam, a végén rendszerint meghívtam a lakásunkba ismerőseimet, barátaimat. Gyakran tíz-húsz embert is. Mindig megkérdezték, mit szólnak hozzá a szüleim. Mit szólnának?

Bemutatkoztok, beszélgettek, aztán ha kedvük van benn maradnak közöttünk,  vagy ha úgy gondolják, elmennek a barátaikhoz.” És a szüleim többnyire jól érezték magukat a kamaszok társaságában. Szombat délutánonként megtelt a lakás a családtagok vendégeivel.

Persze voltak konfliktusok: a legkülönbözőbb politikai néztű, neveltetésű fiatalok és öregek ültek egymás mellett: zsidó fiú, antiszemita kisiparos, a „méltóságos asszony” és a „kommunista” munkásőrgyerek, de megoldódtak a problémák, és másodszor is eljöttek. Ez a szüleimnek volt köszönhető. Nem volt olyan ember, akivel Apám ne tudott volna szót érteni, vagy Anyám süteményét visszautasította volna.

Van egy ágyam, azt megoszthatjuk
Azt is természetesnek tartottam, hogy amikor kollégista évfolyamtársam Pesten dolgozott nyáron, fölajánlottam, hogy nálunk lakhat. Volt egy vaságyam, úgy gondoltam, éjjel ő alszik benne, (mert én éjszakai munkát vállaltam) nappal pedig én. Hazamentem, és mondtam a szüleimnek, hogy Klári itt fog lakni egy hónapig nálunk.

Minden bizonnyal itt is lehetett valami vita – már nem emlékszem – csak arra, hogy Klári valóban ott aludt végül is, sőt, mivel mindenki húsz éves korában választ párt magának, rendszerint Imre is reggelenként hagyta el a szobát, amikor hazamentem. Valahogy megoldottuk. Klárinak vidéken öt testvére volt, Imrének három. Nekik se tűnt fel, hogy sokan vagyunk a lakásban, és be kell osztani a fürdőszobát.

De hát, hogy ez így történhetett, annak a szüleim természetében kellett keresni az okát. Szerették az embereket, nemcsak magukat. Ennyire egyszerű volt minden. Úgy gondolkoztak, hogy a másik embernek ugyanolyan igényei vannak, mint nekik. Akkorára szeletelték a húst, hogy mindig jutott eggyel több embernek is belőle.

Jó gyerek – rossz gyerek
Én nagyon jó gyereknek tartottam magam, aki megérti a szülei gondját. Laci, az unokatestvérem ugyanolyan okos, jó gyerek volt. Ha együtt voltunk, semmi különbség nem volt köztünk. Laci azonban alig tudta elvégezni a nyolc osztályt, s minthogy gyenge tanuló volt, nem vették fel középiskolába. Az apja bedühödött: ha nem tanulsz, menj dolgozni! Ettől kezdve nem törődött többé Laci tanulmányaival. De hát mit tud dolgozni egy tizennégy éves gyerek? Segédmunkákat vállal, majd jobbra-balra vetődve a segédmunkások között rászokik az italra, cigarettára, sőt később már olyan pénzkereseti lehetőségeket keres és talál, ami törvénybe ütközik. Az első számonkérésnél az apja végképp levette róla a kezét. Nem vállalt felelősséget a fiáért. Ő végigdolgozta az életét, miért nem tud a gyerek is dolgozni.
Az anya még próbálta támogatni a fiút, de a durva otthoni veszekedések elől az elmenekült a barátaihoz. S a barátai révén drogozni kezdett, s mint dealer zárt helyre került.


Világosság – sötétség

Unokatestvérek, és két véglete a gyereksorsoknak. Ha az én szüleimnél születik Laci, minden pillanatban utánanyúlnak, átsegítik a nehézségeken. Ha nem érti a feladatot, melléülnek, elmagyarázzák neki. Anyám ismerte az összes barátaimat, ahová én mentem, oda ő is meghivatta magát. Bárkivel elmehettem szórakozni, ha bemutatkozott, és megmondta apámnak, mikor jövünk haza.

Ugyanannyi probléma volt velem, mint Lacival. Elcsavarogtam, nem jöttem haza időben, rossz jegyeket hoztam, kipróbáltam a cigarettát, hazudtam, lógtam az iskolából... mindent kipróbáltam, de akkor is az ő gyerekük voltam. Amikor a testvéremet meghúzták matekból és latinból középiskolában, tudtuk, hogy ezekből sose fog levizsgázni. Nagyapám ment vele olyan középiskolát keresni, ahol nem veszik olyan szigorúan a tanulást, és tizennyolc éves koráig helye van a gyereknek. Gyerek maradhat akkor is, amikor minden sejtje már a felnőttkor után eped. Szeretne fiúzni, ehelyett iskolapadban kell ülnie. És esténként a szülők kikérdezték a másodfokú egyenlet képletét akkor is, ha látszott, hogy a kamaszlány figyelme az utcai zajok felé irányul.

Otthon lenni
Tudom, hogy sok egyedülálló anya is meg tudja teremteni az otthont a gyerekeknek. Több gyereknek is. Mégis, a gyerek számára az Apa a biztonság, a szegletkő, a szikla, amire házat lehet építeni. A férfiak rakják a téglát, szerelik a villanyt, a vizet, készítik a bútort, amit az Anya otthonossá tehet. S ha nem az édesapa, akkor egy másik férfi, de csak az ő erejükre támaszkodva teljes a világ. Apának lenni meg kell tanulni, nem egyszerű dolog. Olyan mély kapcsolat, ami soha nem múlik el, még a halál után sem.

HarmoNet tipp: Köszöntsük fel aput is! >>

Dobosy Ildikó