A magányos díva: Domján Edit ismeretlen magánélete

A körme hegyéig nõ volt, és a lelke mélyéig titok. Rejtély, amelynek megfejtésével már sokan próbálkoztak. Csakhogy az igazán nagy titkok mindig megfejthetetlenek maradnak. Aztán az idõ múlásával lassan-lassan legendává nemesednek.

A körme hegyéig nõ volt, és a lelke mélyéig titok. Rejtély, amelynek megfejtésével már sokan próbálkoztak. Csakhogy az igazán nagy titkok mindig megfejthetetlenek maradnak. Aztán az idõ múlásával lassan-lassan legendává nemesednek.
Az ember néha úgy érzi, hogy tévé és rádió nélkül tartalmasabb és élhetõbb volna az élete. Aztán történik valami, és hálát ad a sorsnak, hogy az ezerszer elátkozott technika mégiscsak felejthetetlen élményhez jutatta. Jó néhány éve történt. Kevés meggyõzõdéssel csavargattam a rádió keresõgombját, amikor egy színházi közvetítést konferáltak fel. "Kedves hallgatóink! Marcel Achard A bolond lány címû vígjátékát közvetítjük a Madách Színház Kamaraszínházából felvételrõl. A szereposztás a következõ: ..." Már amikor elkezdték sorolni a neveket, Domján Editét, Márkus Lászlóét, Garas Dezsõét, éreztem, most történni fog valami. Jó - gondoltam -, akkor itt talán megállhatunk. Megálltam én is, és megállt az idõ is. Pedig látvány nem is társult a hangok mellé, de azok a hangok mégis odavarázsoltak a szobába egy felejthetetlen, különleges elõadást. Amikor mindez történt, Domján Edit már régen nem élt. Mégis hallgatóként én - akinek a színésznõ egy alkalommal, sok-sok évvel korábban megsimogatta a fejét a Margitszigeten - ott és akkor a rádió mellett úgy éreztem, váratlan, késõi ajándékot kaptam tõle.

Petike és az igazgató

Tudják, hogy még mindig élhetne? Hetvenéves sem volna, s még játszhatna, énekelhetne nekünk, ha akkor, negyvenévesen nem dönt úgy, hogy ennyi is elég volt neki az életbõl. "1932. XII. 25-én születtem Budapesten. Édesapám gyári munkás, édesanyám egyszerû vidéki család gyermeke. Szûkös anyagi helyzetük miatt meglehetõsen szerény körülmények között éltünk." Negyvenkilencben írta ezt az életrajzot, amely nemcsak a kor követelményeinek, de az igazságnak is megfelelt. Ezzel jelentkezett a Színmûvészeti Fõiskolára. A Domján család akkoriban már nem Budapesten, hanem Maglódon élt, a sötét hajú, bájos és nagyon szorgalmas kislány már ott fejezte be az általános iskolát. Egy alkalommal, amikor az iskolai ünnepségen Vörösmarty Mihály Petike címû versét szavalta, az igazgató üzent érte, hogy minél gyorsabban keresse fel õt az irodájában. A gyomra is összeugrott az izgalomtól, hiszen az ilyen invitálás csak a legritkább esetben szokott jót jelenteni. Szerencsére ez az eset a kivételek közé tartozott. A jó érzékû pedagógus ugyanis sürgõsen rá akarta beszélni a megszeppent kislányt, hogy jelentkezzék színésznek.
Így került 1949-ben a felvételi bizottság elé, majd a szakérettségit követõen, 1950-ben elkezdte a fõiskolát. Három osztályt, összesen hatvan növendék vágott neki a színészmesterség elsajátításának, de diplomát mindössze tizenkét hallgató kapott. Természetesen köztük volt Domján Edit is. Természetesen - gondolhatjuk ma -, de ha az osztályfõnöke, Olty Magda nem áll ki mellette az elsõ év rostavizsgái után, lehet, hogy a balul sikerült vizsgajáték miatt õt is eltanácsolják. Tanárai visszaemlékezései egy kedves, szép, szorgalmas, fogékony és intelligens növendék képét rajzolják elénk. Egyik tanára, Gáti József idézte késõbb, hogy amikor egy alkalommal a már sikeres Domján Edittel találkozott, a szépsége teljében lévõ színésznõ a fülébe súgta: "Tanár úr, ha elárulja valakinek, milyen régen tanított engem a fõiskolán, megölöm." Pedig akkor még csak harmincéves volt.

Két emelet boldogság

Rántott leves és tonhal. Ez volt az ünnepi ebéd, miután a nyolcadik kerületi anyakönyvvezetõ és két sebtiben szerzett tanú elõtt házasságot kötött egymással két frissen végzett színész: Domján Edit és Kaló Flórián. Aztán indultak is Szegedre, oda hívta õket Ádám Ottó, a Szegedi Nemzeti színház fõrendezõje. Domján Edit életében Szegeden a magára találás évei következtek. Játszott Shakespeare-t, Gorkijt, Lehár- és Kálmán Imre-operettet, Moliére-t. Szegeden már tudták, hogy ritka kincsre bukkantak, s nem is akarták kiengedni a kezükbõl, amikor Herskó János Két emelet boldogság címû filmje után országszerte kezdték kérdezgetni, ugyan ki lehet ez a különleges bájos, tehetséges, fiatal színésznõ. Jöttek volna õk ketten vissza Pestre a kötelezõ egy év után, mégis hét évnek kellett eltelni, míg búcsút mondtak a Tisza-partiaknak. Pontosabban Domján Edit jöhetett volna már két évvel korábban. Mégis úgy döntött, marad. "Társas kapcsolatban élek - magyarázata -, ez nekem legalább annyira fontos, mint a szakmám." Kaló Flóriánt ugyanis egy 1956 õszén mondott vers miatt két évig "pihentették" Szegeden, a felesége pedig együtt várt vele.

Budapest behódol

Huszonkilenc éves volt, amikor Budapestre szerzõdött, elõször a Petõfi Színházba. Onnan került egy évre a Nemzetibe, végül a Madách Színházhoz. És attól kezdve alaposan megváltozott az élete. Dolgozott és dolgozott. Amikor néhány évvel késõbb az egyik újság felmérést készített arról, hogy melyik színész játszik a legtöbbet, õ vezette a listát havai 31 (!) elõadással. És mellette forgatott - volt, hogy egyszerre három filmet! -, játszott tévében, foglalkoztatta a rádió, a szinkron. És hogy tudott mesét mondani! A hangja, amelynek meleg búgását a legtöbbet emlegetik vele kapcsolatban, olyankor a szokásosnál is ezerszer árnyaltabban zengett. Az õ meséit hallgatva megint csak az jut az ember eszébe, hogy a gyerekeknek mindenbõl a legjobbat kell adni. Mesébõl és mesélõbõl is. Pedig neki magának nem volt gyermeke. Barátnõje, Nagy Anna késõbb gyakran idézte fel, mennyi melegséggel tudott Domján Edit beszélni az õ kislányához, a ma már színésznõvé lett Huszárik Katához. De amikor szóba került, miért nem szül, riadtan kérdezett vissza: "Erre a világra?" Amikor egy alkalommal Kaló Flóriánt kérdezték, miért nem volt gyermekük, azt felelte, õ volt, aki nem akart gyereket, nem pedig Edit.
Az elsõ hangos budapesti sikerre alig egy évet kellett várnia. A Petõfi Színház mûsorra tûzte Molnár Ferenc Az üvegcipõ címû színdarabját, és a fõszerepet, Irmát, a szerelmes természetû cselédlányt Domján Editre bízták. Ennél jobban nem is dönthettek volna. Aki személyesen vagy a televízióban látta az elõadást, tudja, milyen elragadó volt. A nézõ azon kapta magát, hogy míg az egyik percben majd lefordult a székrõl a nevetéstõl, a másikban inkább sírt volna. Egyszerre volt megmosolyogtató és megható a kis cselédlány tisztasága, hite, naiv nyíltsága. Irma nagyon tudott szeretni, és nagyon tudott szeretni Domján Edit is. Ha szerelmes volt, egész szívét beleadta az érzésbe. Mensáros László egyik visszaemlékezésében úgy fogalmazott, hogy Domján Edit valósággal megfojtotta, körülfonta szerelmével azt, akit szeretett. Annyira, hogy az a másiknak is és neki is elviselhetetlenné vált egy idõ után. Nem ügyeskedett, nem taktikázott, megadta a szerelemnek, ami járt. És nem hazudott. Kétszer állt a férje elé, hogy nyíltan bevallja, szeret valakit. Kétszer sikerült túljutniuk a kapcsolatuk válságán, azzal a feltétellel, hogy nem lehet harmadik. De persze lett. Így ért véget tizennyolc év után a házasság, és alakult át két egymást mélyen szeretõ és tisztelõ ember szoros szövetségévé.
Csodálatos vagy, Jozefa!

1964 augusztusában a Madách Színház évadnyitó társulati ülésén meleg szavakkal köszöntötték a színház négy újonnan szerzõdtetett tagját: Domján Editet, Garas Dezsõt, Mensáros Lászlót és Cs. Németh Lajost. Azt is bejelentették, hogy az évad elsõ premierje Marcel Achard A bolond lány címû vígjátéka lesz, a címszerepben Domján Edittel. A darabot, amelyet a francia szerzõ Annie Girardot-nak írt, Párizsban mutatták be, az Antonie Színházban. Nem sokkal a bemutató után maga Achard is eljött Budapestre, hogy megnézze, ugyan mit tudnak ezek a magyarok, hiszen a pesti közönség százméteres sorokban tolong, csak hogy jegyhez jusson. Domján Edit négyszáznegyvenhétszer játszott Jozefát, s ez idõ alatt öt piros szoknyát és négy fekete pulóvert használt el. Marcel Achard-t is egy Domján Editet formázó piros szoknyás, fekete pulóveres babával lepték meg a magyar színháziak. Siker hát jutott neki bõven. Nyilván örült is neki. Ahogy örült annak is, hogy annyi átkuporgatott év után végre volt pénze, s megvehetett bármit. Szeretett ajándékot adni, örült más örömének, olyan ember volt, aki, ha ad valamit, nem azért teszi, mert arra számít, hogy egyszer majd mindezt visszakapja. Az a sokak által csodált belsõ igényesség, ami a próbák alatt, a szerepek elsajátításakor jellemezte, az apróságokban is megmutatkozott. Budapesten az elsõ perctõl a Rotschild Szalonban dolgoztatott, mert tudta, ott jó minõségû anyagokból válogathat. Jó könyveket olvasott, szerette a jó zenét, és mivel fejébe vette, hogy megtanul olaszul, nyelvórákra is járt. Szeretett sétálni az állatkerben, vonzódott az állatokhoz, olyannyira, hogy amikor hosszú évek albérleteskedés után végre önálló lakáshoz jutottak Kaló Flóriánnal, a legszükségesebb bútorok helyett legelõször egy macskát és egy kutyát vett. Princ, az arisztokratikus külsejû orosz agár sokáig élt mellette, egészen addig, míg a színésznõ, nem sokkal halála elõtt, el nem altatta kedvencét. "Nem volt, aki vigyázzon rá - magyarázta szomorúan -, a lakók rossz szemmel nézték, el nem ajándékozhattam, mert ez a kutya nem maradt volna meg senkinél. Ez volt az egyedüli megoldás. Igen, az egyedüli..."
Az emlékek, az epizódok felidézik ugyan a szavait, a hangulatait, de mégsem áll össze belõlük a kép, mégsem érkezik válasz arra az egyetlen kérdésre, hogy miért, miért akart meghalni egy sikeres és szép nõ negyvenévesen. Pontosabban: miért nem akart élni? Mindenki, aki csak ismerte, egybehangzóan állítja, hogy az idõt az ellenségének érezte. Legyõzni való, örök ellenfélnek, akivel harcolni kell. Csak hát szerencsétlenségére éppen olyan ellenféllel akadt össze, aki felett még senkinek nem sikerült diadalmaskodnia. "Negyvenéves koromban meghalok" - mondogatta már a szegedi évek alatt, de ki vesz komolyan egy ilyen kijelentést? Ki gondol arra, hogy az a nõ, aki olyan gyakran, és olyan intenzíven szerelmes, aki körül mindig akad hódolni vágyó férfi, hogy az a nõ valójában mindig magányosnak érzi magát? "Egyedül vagyok, mint az ujjam" - egyedül volt. Pedig a szóbeszéd összeboronálta õt mindenkivel. És sokszor biztosan nem ok nélkül, de igazán már senkivel sem tudta megosztani az életet. Szécsi Pálhoz, a nála tizenkét évvel fiatalabb táncdalénekeshez fûzõdõ szerelme sem a boldogságról szólt. Így utólag, egyre távolabb az idõben nagyon is elképzelhetõnek tûnik, hogy éppen a halálba menekülés szándéka kergette õket egymáshoz.
Hatvanhatban négy bemutatója volt, köztük Karinthy Ferenc egyfelvonásosa, a Dunakanyar, amelyben egy magányos, öregedésnek induló kávéfõzõnõt alakított. Az egyik monológot mintha egyenesen neki írták volna: "... nincs kinek elmesélni, ami egész nap történt, nincs kinek teát fõzni és megmutatni az új kardigánomat, nincs, aki segít megfejteni a keresztrejtvényt, és aki meghõmérõz, ha fáj a torkom, és én is meghõmérzõhetem és borogathatom és ápolhatom és izgulhatok a munkájáért, sikeréért és féltékeny lehetek rá és dühös, és összeveszhetünk és kibékülhetünk... És ott van, csak annyi, hogy ott van a közelemben, hallom a lélegzését, mocorgását.".
Magányos volt és érzékeny. De ennek az érzékenységének a foka csak akkor tudatosodott a többiekben, amikor már késõ volt. Akkoriban még nemigen használták a szót, hogy depresszió, de a tünetek ennyi év után egyértelmûek. Gyakran találták minden látható ok nélkül sírva az öltözõben vagy a díszletek mögött. Többen számoltak be arról is, milyen egyszerû körülmények között élt abban a huszonnyolc négyzetméteres, Fürst Sándor utcai garzonban, amelynek kiutalását volt férje közbenjárására Gobbi Hilda intézte el neki. És az idõ múlt.
Egy év haladék
Harminckilencedik születésnapját váratlan, kitörõ örömmel ünnepelte meg a Madáchos kollégákkal. "Valami furcsa, természetellenes jókedv vibrált benne - idézte fel a Domján Editrõl készült portréfilmben Márkus László. - Amikor megkérdeztem tõle, tulajdonképpen mire iszunk, és miért ilyen feldobott, azt mondta azért, mert hamarosan születésnapja lesz. Már máskor is volt születésnapod mondtam, de ilyennek még sosem láttalak. Képzeld el, Lacikám, válaszolta, azt hittem, hogy negyvenéves leszek, de a Flóri azt mondta, tévedek egy évet. Harminckilenc vagyok. Ezért volt ilyen jókedvû. Talán úgy érezte, ajándékot kapott. Haladékot. Egy évet." A haladékként kapott évnek a végére estek a Jókai Anna egyik kisregényébõl készült tévéfilm utómunkálatai. Mivel a filmben Domján Edit egy negyvenéves, az öregedés és saját kudarcai elõl menekülni igyekvõ, de persze nem tudó nõt alakított, a rendezõvel, Mihályfi Imrével abban állapodott meg, hogy smink nélkül áll a kamerák elé. Az utószinkron felvételénél, amikor kinagyítva látta az arcát és a testét olyannak, amilyen a valóságban volt, megrémült. "Ez vagyok én?" - kiáltott fel fájdalmasan.
Így érkezett el hetvenkettõ karácsonyán a negyvenedik születésnapja. Az emlékezésekbõl lassan összeáll annak a néhány napnak a története. Mindenki észrevett valamit, mindenkinek volt valami rossz érzése, de arra, hogy nagy baj van, mindenki csak késõn gondolt. Domján Edit nem érkezett meg a december 26-i Candida elõadásra a Madách Kamarába. Néhányan taxiba ültek, és kimentek a lakására, hogy megnézzék, mi történt. Mensáros László, Nagy Anna és Bálint András is ott ült a kocsiban. Nem beszéltek, de ugyanattól féltek. A levélbedobó nyíláson benézve látták meg az égszínkék hálóingben lebegõ alakot. Persze rögtön elterjedt, hogy nem egyedül halt meg, hogy talán megölte valaki, de ezeknek a pletykáknak nem volt semmi alapjuk. A színésznõ elõbb gyógyszereket vett be, majd felvágta az ereit, de mert a számára megváltó halál csak nem akart megérkezni, felakasztotta magát. Nagyon akarta a halált. A rádió este tízkor mondta be a hírt, a szokásos - "tragikus hirtelenséggel" - megfogalmazással. Farkasréten temették el, egy egyszerû szerdai napon.

Régi cikkek és visszaemlékezések, valamint Kárpáti György: Domján Edit címû könyve alapján