Tudod, ki vagy? Menekülés a sorsfeladat elől

Ha el akarsz jutni önmagadhoz, egyszer az életben teljesen reményvesztetté kell válnod. Amikor azt érzed, hogy minden teljesen reménytelen, minden értelmetlen, bármit teszel is. Ha úgy érzed, minden reményed elveszett, az egész életviteled értelmetlenné vált, akkor fogsz szembenézni a valósággal, önmagaddal. Ebben a helyzetben lehet, hogy megtanulnál erőlködés nélkül létezni.

Tudom, ki vagyok?

Ha megkérdezlek, ki vagy Te, vajon tudod-e a választ? „Hát persze, hogy tudom”, gondolod magadban. Most mégis arra kérlek, gondolkodj el még egyszer a kérdésen. Ki vagy Te? 

Megmondod a neved, mesélsz a szüleidről, a neveltetésedről, a végzettségedről, a munkádról, a családodról. Ez vagyok én – mondod. Ha azt mondom, ez nem Te vagy, elhiszed-e?

Amit meséltél magadról, az nem a valós Éned. Az mind-mind csak emlék. Ki marad, ha mindezt leveted magadról? A nevedet valamikor a szüleid adták Neked. Az iskoláid, a munkád ebben a pillanatban mind csak emlékek. A külsőd is csak átmeneti. Ráadásul, amiket felsoroltál mind változnak. Megváltozhat a neved, a munkád, a lakhelyed.

Ez mind a forma. Ezt valamikor te választottad, és majd egyszer leveted magadról. Ami marad, a tartalom, az lehet az igazi Éned. Igazából fogalmad sincs, milyen az eredeti arcod.

A fenti kérdésre ezért csak egy lehetséges válasz létezik: az, hogy „nem tudom”.

Ha tudnánk azt, kik vagyunk, és mi dolgunk itt a világon, már nem lenne miért itt lennünk. Hisz ha már mindent megoldottunk, és megtaláltuk saját magunkat, mi dolgunk volna még? Akkor már az összes feladatunkat teljesítettük. Ha úgy érezzük, már tudjuk, kik vagyunk, attól a pillanattól kezdve megáll a fejlődésünk, hisz már nem kutatunk tovább a válaszokért.



Énünk három része

Az első, akinek hiszed magad. Ezt mindenki befolyásolja, akivel születésed óta kapcsolatba kerültél. Szülők, barátok, tanárok, társadalom, idegenek. Mindenki mondott rólad valamit, te pedig elhitted. Mit mondtak a szüleid rólad? Mire emlékszel vissza? Ebből mennyit hiszel igaznak ma is?

A második, akinek mások látnak. Mivel mindenki álarcot visel, ezért erről az „énről” nehéz valós képet kapni. Ha elmész a boltba, a vásárló álarcát veszed fel. A munkahelyeden másik álarcot viselsz, más szerepet játszol. Szintén más szerepet játszol otthon, a családod körében. „Ha megismersz, meglepődsz, mennyire más ember vagyok, mint akinek hiszel”, mondta egyszer a saját kolléganőm, amikor egy nehéz helyzetben segítséget ajánlottam neki. Életünk folyamán sok szerepet eljátszunk, és szerepeink között elvész a valódi énünk. Már nem tudunk különbséget tenni a szerep és a valóság között.

A harmadik az igazi éned. Vajon ki ő? Megtudod-e valaha?

Többségünk nem foglakozik ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel. Kételkedés csak akkor jön létre, ha valaki életében olyan esemény történik, melyre semmilyen körülmények között nem számított. Akkor lehet, hogy a magadról alkotott elképzelés több pontját megkérdőjelezed.

Hogyan juthatunk el legbelső  lényünkhöz?

Ha el akarsz jutni önmagadhoz, egyszer az életben teljesen reményvesztetté kell válnod. Amikor azt érzed, hogy minden teljesen reménytelen, minden értelmetlen, bármit teszel is. Ha úgy érzed, minden reményed elveszett, az egész életviteled értelmetlenné vált, akkor fogsz szembenézni a valósággal, önmagaddal. Ebben a helyzetben lehet, hogy megtanulnál erőlködés nélkül létezni. Ha félreteszel minden tudást, melyre szert tettél, és amiről azt hiszed, hogy már tudod, akkor tapasztalhatod meg az erőlködés nélküli létezést. Ez lehet a valódi lényed.

Van egy mondás, miszerint „ha továbbra is olyan maradsz, amilyen eddig voltál, továbbra is azt kapod, amit eddig kaptál”. Gondold át, mit akarsz kapni. A legbelső lényedhez vezető úton segítségedre lehet a meditáció. 

A csend hatalma

A csendnek hatalma van. Sok ember nem tud csendben lenni. Mihelyt hazaér, bekapcsolja a rádiót, tv-t, még ha nem is nézi, de azért szóljon valami. Felmérések szerint öt perc csend után a legtöbben kényelmetlenül kezdik érezni magukat. Tanulj meg csendben lenni. Néha a csend beszédesebb, mint valójában beszélgetni valakivel. A csendben egy csodálatos dolog történik. Az ember találkozik a saját lelkével. Ez magyarázat lehet arra, miért menekülnek annyian a csend elől. Saját lelkük elől menekülnek. Ha sokáig csendben vagyok és még ráadásul egyedül is, akkor lassan elkezdek gondolkodni, és nem biztos, hogy ezek a gondolatok tetszeni fognak nekem. Viszont nem tudsz addig figyelni a csendre, míg a belsődben nincsen csend. Hogy azt megteremtsed, él természetesen. Szentelj magadra több időt, élj belső életet. A belső csendben felfedezheted az életed egy új dimenzióját.

A csend beszél hozzád, ha van füled meghallani. Sokáig csendben lenni általában csak érettebb lélek tud, mert ő már önmagában is egységes, szeret egyedül lenni,

Ha valakinek a gondolkodásmódja, életmódja jelentősen eltér a tömegétől, nagyon egyedül fogja érezni magát az emberek között. Az, aki rálép egy magasabb tudatosság felé vezető útra, könnyen magára maradhat egy idő után.
A Sorsfeladatod

A sorsfeladatod az, amivel nem akarsz szembenézni, és végső soron ez az, amiért ide jöttél a Föld nevű bolygóra.  A Csend erre a feladatra próbálja felhívni a figyelmedet, éppen ezért próbálod minden áron elüldözni magadtól. Lehet, hogy soha nem fogod megtudni, valójában mi volt a sorsfeladatod. Legalább is itt a Földön nem. Esetleg utána, ha már eltávoztál és áttekinted elmúlt életedet. Az élet néha nagyon tud fájni. Pedig felismerni életünk értelmét, sorsfeladatunkat katartikus élmény lehet. Sajnos a mai ember folyamatosan krízisben él, és a katarzis élménye ismeretlen számára. Lelkünknek pedig szüksége van a katarzis érzésére. Létezésed egyik célja az, hogy felfedezd magadban azt az erőt, melynek segítségével képes leszel érzékelni azt is, ami az anyagi világon túlmutat.

A spirituális út veszélyes

Felhívnám a figyelmed egy fontos gondolatra, melyet nem nagyon mondanak el sehol sem, de véleményem szerint fontos! Az ezoterikus út nem biztos, hogy hírnevet, dicsőséget és elismerést hoz majd Neked. Sokkal inkább munkát, magányt és küzdelmet!

Ha felérsz egy hegy tetejére, távolabbra látsz ugyan, de sokkal nagyobbat is zuhanhatsz. Ugyanazzal a késsel, mellyel kenyeret vágsz, gyilkolhatsz is.  Gondolkodj el ezen!

[kapcsolodo_cikkek]
A hited vezessen önmagad felé

A hit nem tudás: belső  érzelem. Belső melegség, amely eláraszt, amikor jó úton haladsz. A hit belső béke, belső lángolás, mely fűt, erőt ad. A hit, amikor a belső hangod megszólal, amit rajtad kívül nem lát és nem ért senki, csak te egyedül. Nem megfogalmazható, nem megfogható, nem látható, mégis a legvalóságosabb, ami csak körülvehet téged.

Aki hisz önmagában azt sokan tartják őrültnek. Pedig éppen azaz őrült, aki elzárja maga elől ezt az ajtót. Ezért tartottak minden nagy lelket őrültnek Jézustól Buddháig. Mert hittek. Hittek önmagukban, a létezés csodájában és erejében, s hittek abban, hogy mindenre képes az ember, ha hisz. Ha hisz abban, amiért itt van, amiért ideszületett. Minden más teljesen lényegtelen.

Időnként tedd fel magadnak a kérdést, miben hiszel. Csak olyan feladatokat vállalj, melyekben hiszel is. Gyakran kerülünk nehéz élethelyzetbe, mikor úgy érezhetjük, ha hittünk is valamiben az már a múlté. Ekkor szoktunk különféle Mesterekhez fordulni segítségért. Azért, mert ismét szeretnénk hinni valamiben. 

A Mester és közted egyetlen különbség van csak…

A Mester teljes mértékben a jelen pillanatban él. Te még múlt és jövő között ingázol. Ha erre ráébredsz, mesterré válsz magad is. Észre fogod venni, ha jó úton jársz. Nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb leszel, és olyan dolgokban is meglátod a szépséget, melyekben eddig még sosem. 

Az életünk egy hatalmas folyó

Folyton áramlik, mindig mozgásban van, sosem ugyanaz. Elindul picike forrásként, patakká változik, folyóvá duzzad, s igyekszik a tenger, az óceán felé. A magányos léttől az egység felé. Cseppek a tengerben. Cseppek az óceánban. Ha a végkifejletet nézed, annál nagyobb a tenger, minél több folyó ömlik bele. Annál tágasabb, annál gazdagabb, annál változatosabb. A kérdés az, áramolsz e Te is szabadon, vagy csak sodródsz öntudatlanul? 
 
Fotó: Rózsa Melinda / Rose