Szerelem - hármasban

Egy helyzet, ami mindenkinek fáj, aki belekerül. A szerelmi háromszögben mindenki mást akar és végül mindenki veszít.

Szerető:
Én ezt nem akarom! Nős ember! Nem lehet. Még ha belegebedek, akkor sem! Mit mondanak majd a barátnőim, akik mind házasok? Hogy összesúgnak majd a hátam mögött  - a férjükre mikor kerül a sor nálam? Én, aki azt mondtam nekik, mikor csaltak volna, hogy ne tegyék, mert ez nem erkölcsös? És hol kezdődik az erkölcs? Ha szerelmesek vagyunk, akkor az nem erkölcstelen?

De hát nem is én kezdtem! Ő mondta el, hogy felkavartam, és ezzel meg engem kavart fel. Engem! Aki már azért imádkoztam, hogy soha ne legyek szerelmes, mert az a fájdalom semmivel sem gyógyítható, amit ez az állapot okoz. Mások ebola-vírust kapnak, meg gyomorrontást. Én meg ezt! Mi lesz velem? Mi lesz vele? Mert nem hiszem, hogy válni akarna. Hisz ott vannak a gyerekei. És ha nem ragaszkodna hozzájuk, nem is szeretném annyira. De annyira okos, annyira jóképű, annyira olyan, mint akire egész életemben vártam! És nekem EZ miért nem jár? Minek került az utamba, ha nem lehet az enyém teljesen? Teljesen...Áh! Hisz nem is keres, nem hív. Azt mondja: azért, mert csak titokban tud, éjjel velem beszélni. A szerelemről. Amit nem lehet. De ebbe bele fogunk dögleni mind a ketten! Hisz nem alszom már hetek óta: ülök a gépem előtt, várom, hogy bejelentkezzen, és a telefonommal támasztom ki a szemhéjamat. És honnan tudjam, hogy ő közben mit csinál? Hogy épp nem a feleségének bizonyítja-e be, hogy mennyire szereti? Hogy MEGCSAL vele! Vagy hogy alszik, miközben én várom – és többnyire hiába. Hol van itt az igazság. Minek kezdett velem, ha nem keres?

 

Pedig már megkérdeztem egy jósnőt is, meg a pszichológusomat. Mind a ketten azt mondták, Ő az enyém, nekem rendelték el! Igaz, ugyan ezt mondták öt évvel ezelőtt is, amikor Gábort megszerettem. És most miatta kell festenem a hajam...
Áh! Csak ámított, mert épp unatkozott, amikor azt mondta: a sokból csak engem látott meg. Higgyek neki: szép vagyok, és okos. De hogy is lehetek ennyire ostoba, hogy elhittem neki?!
Jól van: nem keresem többet. Nem írok neki leveleket. Elfelejtem. Majd holnap. De azért a feleségének írnék egyet, amiben elmondom neki: ha nem is tudja, de valaki belehal abba, hogy ő ne legyen boldogtalan feleség.

Feleség:
Megcsal. Ez már biztos. Vagy szerelmes. Inkább az utóbbi, mert nem boldog. Sírt tegnap hajnalban, de amikor rákérdeztem reggel, azt mondta: csak sokat dolgozott az éjjel, attól piros és dagadt a szemhéja. Mintha az elmúlt húsz évben nem láttam volna még sírni, és dolgozni....
Nem boldog. Nagyon komoly, és szinte soha nem alszik. Hallom, ahogy a dolgozószobájában ír a gépén. Pedig nem az a munkája, hogy írjon. Ő rádiós, neki a vágáshoz nem kell percenként 500 leütés a gépén... Chatel valakivel, és sejtem is, hogy ki az a nő. Mert én is látom az internetes profilján, hogy valaki feltűnt, aki fájdalmas verseket ír a szerelemről. Nem, nem Ádámnak. Csak úgy...
És szép a nő, meghatóan szép. De Ádám az ÉN férjem! Az én gyerekeimnek az apja. Tudom, hogy elhanyagoltam, tudom, hogy nem tudok olyan szépen, égőn vallani, ahogy az a másik. De én szültem neki három gyereket, és most én is tartom el! Hol itt az igazság? Jön egy édes arc, egy pár odavetett kis versike, és nekem nincs többé férjem?
De legalább mondaná el, hogy mit érez! Hogy már MÁS kell neki! Vagy hogy én MIÉRT nem kellek már.
Amikor megtudta, hogy én megcsalom őt (mert nem figyelt rám már, mert az a MÁSIK azt mondta: szép vagyok és okos, Ádám pedig soha nem mondott nekem ilyet), el akart válni. De nem tette, mert azt mondta: szeret. Neki csak az a bánata, hogy nem mondtam el neki, mi hiányzik belőle. És most ezt teszi velem...
Remélem, hogy az a másik nő tudja, hogy mekkora fájdalmat okoz. Remélem egyszer majd belegondol, hogy Ádám apa is. És én vagyok a FELESÉGE!

Férfi:
Nem bírom ezt tovább. Nem akarok két nőt szeretni! Nem akarok én már szinte semmit! Kiégtem, ez az igazság. Semmi sem jön össze. Nincs megrendelés a munkámra, nincs pénzem, nincs egy boldog pillantom. A feleségem tart el. Ő fizeti az internetet is, ahol megismertem azt a MÁSIKAT. És most az a másik is fáj már. A feleségem szerintem sejt valamit.
Ezért nem keresem azt a másikat. Nem tehetem meg! Erkölcstelen lenne, és nem tudnék élni a feleségem nélkül. Nekem ő a biztonság, ő a mindenem! Három évig jártam pszichológushoz, amikor megcsalt. Aszt hittem, beleőrülök. Én nem akarom vele ezt megtenni. És azórta sem értem, hogy miért tette... Miért vagyok én neki kevés.
De az a másik... Istenem! Mi ez, ha nem kitolás? Pont olyan, amilyennek a feleségemet láttam, csak nagyon régen. Gyönyörű szem, száj, és villogóan magas intelligencia. Az, akire egész életemben vágytam! Aki úgy vall nekem, hogy ismét húsz évesnek érzem magam. Aki talán nem keresne magának SOHA mást.
Éget a tűz, amikor csak meglátom az interneten. És inkább leiszom magam, csak hogy elaludak, hogy NE akarjak a gép elé ülni. Ezt is a feleségem pénzén... Nem akarok a feleségem stricije sem lenni, de nem hívhatok meg egy kávéra egy idegen nőt sem, az ő pénzéből.
Mit kezdjek vele? A másikkal. Nem telepedhetek rá a nyomorult életemmel. És nem hagyhatom itt a családomat sem, ha már így is teher vagyok csak jószerivel, akkor legalább apa legyek, ha már családfenntartó nem lehetek.
Nem tudom, mi legyen. Kell nekem mind a kettő. De akármit is teszek: tisztességtelen féregnek fogom érezni magam. Pedig csak szerelmes vagyok.

Horváth Margit