Mini bluesfesztivál Szlovákiában

Túl voltam már ezen a nyáron egy-két bluesfesztiválon, de olyan fellépővel sehol nem találkoztam, aki igazán felcsigázta volna érdeklődésemet.Épp ezért örömmel fedeztem fel némi baráti segítséggel a szlovákiai Skalica városka Hudba v meste nevű rendezvényét.

Ebben a cseh-morva-szlovák határ melletti kisvárosban él Lubos Bena gitáros, aki a Dobro-gitár szakavatott mestere. Mondhatnám, hogy ez nem is lehet csoda, hiszen ezt a hangszert a szlovák származású Dopyera-fívérek szabadalmaztatták az Egyesült Államokban. A rezonátoros gitár a múlt század első harmadában lett népszerű a blues muzsikusok körében. Akkor még híre-hamva sem volt az elektromos gitárnak és ezzel az újítással hangosabban szólalt meg a hangszer. De vissza a fesztiválhoz, amelyet Lubos Bena ebben az évben harmadszor szervezett meg.


Forró kánikulában 300 km-nyi autózás után érkeztünk a Skalicára. A városka igazán takaros, nyilván jól gazdálkodtak az EU-s pénzekkel és azt épületeik rendbe hozására fordították. A fesztivált a Franciskánus-udvarban rendezték, ahol négy fellépőt hirdettek meg: Cedric Burnside Project (USA, Mississippi), Danny Bryant & Red Eye Band (Nagy-Britannia), Lubos Bena & Bonzo Radvanyi (Szlovákia) és The Cell (Csehország).

Cedric Burnside szerepel majd a Sziget fesztiválon is, de barátom sokallotta a napi belépő árát, így a barátinak mondható hét eurós beugró a pár órányi autózással együtt is szerencsés választásnak bizonyult. Arról nem is beszélve, hogy az új angol gitáros generáció egy kiváló képviselőjét is „megkaptuk”. Szerény becslésem szerint úgy 300-350 érdeklődő néző lehetett a helyszínen.

Megérkezésünkkor az autóból kiszállva négyfős társasággal futottunk össze, egyikükön a paksi Gastroblues Fesztivál pólója feszült. Megszólítottam őket, az egyik középkorú férfi válaszolt magyarul. Mondta, hogy jártak a fesztiválon, a fián volt a póló, aki nem beszél magyarul. A kapunyitásra még várni kellett, így a főtéren legurítottunk két korsó finom Gránát sört, amely cseh készítmény, egyenesen az Öreg Forrásból.


Visszatérve a „tetthelyre” rögtön ismerősökkel futottam össze. Előbb Lubos Benával köszöntöttük egymást, akit jó néhány éve ismerek, több magyarországi fellépését figyelemmel követtem, majd Peter „Bonzo” Radvanyival ölelkeztünk össze. Ők ketten sok évvel ezelőtt együtt játszottak a Gastroblues Fesztiválon. Peter druszám ugyancsak a Dobro-gitár mestere, énekel, a szájharmonikát is előveszi időnként. Nem beszél magyarul, de nagyszerű bluesműsort vezet hétfőnként az egyik rádióállomáson. És ekkor megláttam a lengyel Andrzej Matysikot, akivel több alkalommal együtt zsűriztem a Rawa Mazowiecka-i bluesfesztiválon. Andrzej a rendkívül színvonalas Twój Blues című magazin tulajdonosa. A színes, mélynyomású kiadvány és a pezsgő lengyelországi blues élet méltán vált ki jogos irigységet belőlünk. Andrzej most a Cedric Burnside Project úti menedzsereként jött Skalicába.

Eleget fecsegtem már, lássuk mi történt a rendezvényen! A műsorvezető Peter „Bonzo” Radvanyi mutatta be a zenekarokat. Konferálásából ugyan egy szót sem értettem az előadók nevei kivételével, de a közönség reakciója láttán úgy tűnt, nemcsak tárgyszerű, hanem humoros is volt. A néhai legendás Mississippi bluesman R.L. Burnside unokája, Cedric dobos-énekes kezdett gitáros partnerével, az ugyancsak ifjú Trenton Ayers-szel. Igazi, nyers bluest játszottak lendületesen, sodróan. Saját dalaik mellett olyan blues örökzöldeket is előadtak, mint a Rollin´ And Tumblin´ vagy a Killing Floor. Cedric hihetetlen energiával dobolt és mellette énekelt. Időnként társa is a mikrofonhoz lépett. Egy órás műsoruk méltán aratott sikert. Jó szívvel ajánlhatom produkciójukat a leendő szigetelőknek!

Lubos Bena és Bonzo Radvanyi következett. Lubos egy nagydob mögé ült, lábcint kezelt, gitározott. Társa blues szimfonikus zenekarként mutatta be Lubost. A húrokba csaptak és egymás után csendültek fel olyan klasszikusok, mint a Baby What You Want Me To Do, a Big Road Blues, a Looking Back, a Caldonia,… A Sweet Home Chicago ezúttal Sweet Home Skalica szöveggel, a közönség megénekeltetésével hangzott el. Volt még szlovákul előadott saját darab és az 50 éves Rolling Stones előtt tisztelgő No Expectations. Naná, hogy ők is learatták a képzeletbeli babérokat, rendben is volt produkciójuk. Előadásuk nem a blues szomorúságát, hanem derűs, tréfás oldalát hangsúlyozta.


Két duó után következett egy trió brit földről, a Danny Bryant´s Red Eye Band. A vöröses hajú Danny csapata lényegében családi vállalkozás. A tehetséges gitárnyüvő fiút a színpadon apja, Ken basszusgitárral támogatja, az anyuka pedig a világot jelentő deszkákhoz biztos hátteret menedzserként segíti. Dobosuk, Trevor Barr nyolc éve tart a családdal, tehát egy összeszokott formáció lépett fel. Bő egy órás műsoruk lényegében a legutóbbi Hollandiában rögzített koncertalbumon alapult. Danny Bryant azt a rockos blues vagy bluesos rock utat járja, amelyet Walter Trout vagy Popa Chubby. Bevallom, ha vakteszten Trout vagy Danny lemezét hallgattatnák velem, hát bizony zavarba jönnék. De…!


Danny játékát csibészes, amolyan jóllakott napközis mosolyával kíséri, bejárja a színpadot, előre jön és az első sorokban állók-ülőknek adja elő zenéjét. Gitár-soundja talán nem annyira kiérlelt, mint idősebb kollégájáé, de nagyon rendben van. Néha odalép Ken papához, aki nem éppen virtuóz a hangszeren, és odasúgja a hangnemet, az öreg pedig nyomja az egyenes, brummogó hangokat. Szerencsére a nagyon jó technikájú dobos mellett nincs szükség Jaco Pastorius-i magasságokba emelkedni a négy húron. Elvégre Hendrix basszerosa, Noel Redding sem káprázatos technikájáról volt nevezetes. A Heartbreaker dallamvezetése némileg emlékezetett B.B. King Rock Me Baby-jére, amit ugyebár Jimi is előadott a Monterey fesztiválon. Danny ebben a számban felmutatta szinte valamennyi trükkjét, de azért hagyott későbbre is. Megkaptuk Bob Dylan északi vidéki lányát (Girl From The North Country) a saját darabok között, úgy, hogy arra saját szülőapja se ismert volna rá. De szerintem így lett jó a kompozíció. A koncert vége felé az egyik hosszú hajú rajongó a színpad előtt termett és headbangelésbe meg léggitározásba kezdett. Danny ezt látva felkínálta a srácnak gitárpengetőjét, amit az nagyvonalúan elutasított.


Danny gitárjátéka mellett énekhangja is nagyon kiérlelt, szívből jövő, a legjobb soul hagyományokat idézi. Bő órai játék után köszönték a tapsokat, ami standing ovation-ba csapott. Így a ráadást nem lehetett „megúszni”. Ez pedig ugyancsak Bob Dylan daloskönyvéből került elő: Knockin´ On Heaven´s Door. A sok általam ismert változat után féltem, hogy valami sokadik utánzat következik, bár az eddig elhangzottak nem adhattak okot tamáskodásra. A közönség is partner volt, együtt énekelték a refrént. Bizony ez a szám is afféle rock-himnusszá érlelődött az elmúlt évtizedekben.

Danny Bryant meggyőzött és meggyőzte barátomat is, aki ugyan ismerte a legutóbbi DVD-jét, de azt nem érezte elég energikusnak. A személyes élmény azonban felülírta véleményét. Köszönjük Danny!

Epilógus: ismerem a mondást, miszerint Bakfark után lantot fogni… Nos, Danny Bryant után nem voltunk kíváncsiak a cseh zenekarra, akik három gitár, dob, énekes és két vokalista hölgy felállással mentek fel a színpadra. Mi azonban elhúztunk dél felé, Mexikó helyett Magyarországra.