Halottak napja: megszokás vagy valódi emlékezés?

Halottak napján a temetők sírjai és kertjei roskadoznak a virágoktól és a gyönyörű mécsesek, gyertyák fényeitől melegszik az ember szíve. Sokan keresik fel legalább ilyenkor - ha egész évben nem is jut rá idő - elhunyt hozzátartozóikat. Ma már nagyon sok minden a külsőségekről szól az életünkben, és sajnos ez egyre inkább igaz a halottak napjára is.

Amikor közel két évtizeddel azután, hogy elveszítettem édesapámat,  édesanyám is elment, az árvaság fogalma új megvilágításba került bennem - így felnőttként. Akik ezt már átélték - ők tudják, miről beszélek. Mindig a legfrissebb fájdalom a nehezebb, de közben az ember újra éli az előzőt is.



Családállítóként és családterapeutaként látom és tudom, hogy nem csupán a szülők elvesztése hagy nyomot az ember életében, hanem az eredendő család – nagyszülői, dédszülői és minden hozzátartozói - rendszere tudat alatt hat. S hat akkor még jobban, ha az ember nem néz szembe azzal, hogy ő nem egyedüli a világban, hanem a felmenői nélkül nem lehetne az aki, és ha nem ad tiszteletet nekik, mert neki továbbadták az életet. Ehhez nem elég az, hogy évente egyszer ”rendbe tesszük a sírt” mókuskerékbe passzítása ezen emlékezésnek.

Sajnos ezzel együtt a gyászolás hagyománya, amely lelki gyógyír a megfelelő rítusok által, ez is a múlté már. A fekete ruha, az ember csendes befelé fordulása, elmélkedése az élet miértjein és értelmén – mindez gyakran nem fér bele a modern életfelfogásba. Talán túl mélyre érne az ember, talán túl fájdalmas dolgokkal kellene szembesülnie. Az ismerősök sem tudnak igazi társként lenni a gyászban - a sajnálat pedig nem elég, sokszor nem tudnak mit kezdeni a gyászolóval.
 
Ahhoz hogy „rendezzük kapcsolatainkat” az elhunyt szeretteinkkel, a gyász ideje lenne a legmegfelelőbb, de annak hiányában bármikor, akár egy-egy ilyen alkalom kapcsán sem késő elkezdeni, ha valóban rászánjuk magunkat.

Hogyan ismerhetjük fel, hogy a gyászunk nem folyt a megfelelő mederben? Jellemző lehet mélységes bánat és keserűség még másfél-két év után is. Sírásra-zokogásra való hajlam, néha indok nélkül, vagy ha a szeretett személyre gondol valaki.

Megjelenhet a sírhoz való túlzott vágyakozás, vagy épp ellenkezőleg, ha valaki nem bír kimenni. Akár nem is gondol az elhunytra, és vele kapcsolatban „nincsenek érzései”, mondván „ő már feldolgozta”. A tárgyaihoz való ragaszkodás, a szoba, melyben élt, aludt még mindig úgy áll, ahogy az övé volt. Esetleg betegségek sorozata keseríti meg életét. Személyes kapcsolataiban zűrzavar van. Mindezen tünetek - a teljesség igénye nélkül – utalhatnak arra, hogy a gyász nem ért véget, nem megfelelően zajlott le a folyamat.

Az elhunyt hozzátartozók, szeretett személyek sorába tartoznak nemcsak a felmenőink, hanem a meg nem születettek is. Azok a kicsi lelkek, akik művi, vagy spontán abortált gyermekként éltek, de voltak részei húsnak és vérnek egy ember életében. 

[kapcsolodo_cikkek]
Mindenkinek, aki soraim kapcsán úgy érzi, vannak lezáratlan kapcsolatai, legelső lépésként azt tanácsolom:

Álljanak meg, ne csak egy percre, a sírnál, ahová kimennek, hanem éljék is át, hogy kimentek a szeretett hozzátartozóhoz, annak méltóságával és tiszteletével, hogy részei egy nagy családi léleknek. Otthon pedig gyújtsanak gyertyát és csupán nézzék a fényét a lángját, és nem szükséges semmiféle ima sem, ha nem ismernek egyet sem, nem baj, a saját szavak az emlékezéshez sokkal bensőségesebb kapcsolatot tudnak teremteni.

Ez a néhány nap szóljon valóban a szeretett személyekhez való odafordulásról, ne csak magunk miatt, hanem a gyermekeink is láthassák, hogy ez nem csupán egy hosszú hétvége.
 
Ez a néhány nap legyen a szeretetteljes emlékezés és főhajtás az elmentek felé, a sors felé.