A sikerember pénzenergiája

Az örök kérdés: a sikeres embereknek sok pénze van? Gazdagok azok, akiknek valamihez képest van valamennyi pénzük? Ők a gazdagok? Léteznek-e olyan gazdagok, akik valójában nagyon - nagyon szegények, viszont pénzük több van, mint amit el tudnak, vagy akarnak költeni? Én ismerek ilyet is, olyat is. Önmagam példáját nem igazán tudom hova sorolni ebben a történetben, ellenben megengedem magamnak azt a luxust, hogy ne tudjam, sőt ne is akarjam tudni. A pénz számomra mindig egy eszköz volt, különösebben az értékét, a szépségét, a logikáját nem ismerem, de mérhetetlenül nem is izgat föl. Leginkább szexuálisan hagy hidegen. Nő létemre. Sokkal többre nem tartom a hatalmát, mint egy számítástechnikai szerkezet bináris programrendszerét. Vagy van, vagy nincs.

A téma mindig ugyanaz, a pénz. 0 – pénz. 1 – van pénz. 2 – nincs pénz. Ha arról beszélünk, hogy van, akkor is a pénznek adunk energiát. Ha arról beszélünk, hogy nincs, akkor is a pénznek adunk energiát. Ez a kígyó, mindig is a farkába harapott, és nem is fog tudni soha önálló életre kelni.

Nagyon csúnyán megfogalmazva:
A pénz ma egy egzisztenciális vibrátor, vagy művi maroköröm. Szerintem. Jó, jó, de csak jobb, ha nem egyedül van az ember közben, nem? Hát, nem mindig, de ez más tészta, most még csak pénzről van szó.

A népszerűsége talán az egyszerűségében és érzelemmentességében rejlik. Közvetítő eszköz. Sok mindent meg lehet vásárolni rajta, de az örömérzetet nem közvetlen váltja ki. Ettől még nem mondom azt, hogy teljességgel le kéne radírozni a föld színéről mindent, ami pénzzel kapcsolatos, sőt még azt sem mondom, hogy a sikernek ne lehetne része. Az. De a sikertorta nem pénztorta, legfeljebb egy szelete, ráadásul egyre inkább virtuális szelete.

Nem vagyok gazdasági szakember, nem értem a pénzügyi szakzsargont, meg nem is érdekel egyáltalán, egy egészen egyszerű ember és nő vagyok, aki a maga egyszerűségében igyekszik lemodellezni, hol lép az életébe a pénz. De csak azért, hogy teljesen fölösleges tulajdonságokkal, lehetőségekkel és illúziókkal ne ruházzam föl.


Mikor kislány voltam, volt a családnak egy kis darab földje a Dunakanyar ölelésében. Volt rajta néhány fajta zöldség, gyümölcs. Voltak szomszédaink is. Volt akinek másfajta zöldségei, gyümölcsei voltak, és volt aki állatokat tartott. Volt egyfajta ki nem mondott, le nem írt szabályrendszer a szomszédok között. Igazi cserekereskedelem zajlott, de mindig csak a kerítésig mentünk, vagy a kapuig. Akinek amiből több volt, mint amit saját fogyasztásra fel tudott használni, azt felakasztotta a szomszéd határvonalát képező építményre, vagy szőlőkaróra.

Soha nem tudtam meg, hogy honnan tudták, hogy 14 szem paradicsomért 10 darab tojást illik adni cserébe. De tudták. Tudtuk. Nem csak azt, hogy hol vannak a határok, hanem azt is hol van az a hozzávetőleges egyensúly, amikor még egyik fél érdeke sem sérül és mindenki jól tud lakni. Jut is, marad is. Igaz meg sem fordult a fejünkbe elsétálni az utca végére sem paprikáért, ha volt otthon. Minek? Csak azért, hogy több legyen, vagy több rohadjon ránk? Netán többet dobjunk ki? Ez a játék akkor kezdett izgalmas lenni, amikor mondjuk az ember olyan terméket, szolgáltatást szeretett volna igénybe venni, ami sem az ő kertjében, sem a szomszéd kertjében nem termett, sőt ebből a kis közösségből mondjuk olyan sincs, aki az adott szolgáltatást, munkát, érdemben el tudta volna végezni. Vagy tegyük fel, hogy a szomszédnak pont volt szilvája, én pedig csak abban tudtam volna fizetni, vagy csak egyszerűen almát szeretett volna, ami nekem nem volt. Pénzben ki tudtuk az értékét egyenlíteni, vagy valami ilyesmi, de ezek lehettek volna gombok is, ő pedig azt vett, amit akart, és én is. Illetve jó esetben amire valójában szükségünk volt.

Szerintem ez teljesen rendben van. Azóta úgymond felnőttem. Budapest közigazgatási határától élhető távolságban hasonlót tapasztalok újra, miközben azt is látom, hogy szinte kivétel nélkül mindenki átesett már a ló túlsó oldalára pénzügyi kérdésben. Legalább egyszer. Na de honnan jön a pénz? Mely fán terem mégis? Hol kezdődik az a kígyó, amely mindig a farkába harap?
Alapvetően az ember személyes pénzügyi sikere is szerintem saját belső egyensúlyának megtartásán múlik, miközben nagyon nem felejti el, hogy annak is lehet örülni, ha süt a Nap.

Meg annak is, ha nem, és való igaz, hogy a pénztárca nyitogatásától ritkán lesz vízhólyagos az ember tenyere, egy kis fizikai munkába állítólag még nem halt bele senki. Szerintem egyáltalán nem baj, ha rengeteg alázattal újratanuljuk, hogy a víz, alapvetően nem a csapból folyik, a sárgarépa nem reszelve, csomagolva terem egy gyorsétterem polcain.

Hátha végül is sikerül egyszer felismerni, hogy kivételes földrajzi adottságainknak köszönhetően is, az hogy szeressünk, együnk – igyunk, jól lakjunk, egészségesen éljünk, az nem pénz kérdés – azonban, ha ezzel tisztában vagyunk, éljük, tapasztaljuk, élvezzük – már bátran be lehet lépni arra a bizonyos pénzügyi játszótérre is. Újra.

Kezdjük újra az alapoknál! Ha más nem, az biztos sikerélmény, amikor vége van. Ez garantált. (de sosincs vége :-) )