Tükör által. Homályosan?

A modern lét, a civilizáció enyhén fogalmazva is görbe tükröt tart elénk. Hajlamossá tesz, hogy a külsőségekben találjunk menedéket, hogy a saját életünk sikertelenségeit, kisebb-nagyobb bukásait a körülményekre, a helyzetre, másokra fogjuk és megtaláljuk a kiskapukat ami mentesít a felelősség alól, a munka alól, a tükörbe nézés alól. Hányszor mondjuk ki egy nap azt, hogy igen,de vagy azt hogy tudom, de vagy ehhez hasonlókat. Az egó, a tudat, vagy bárminek is nevezzük roppant intelligensen magyarázza meg a lelkünknek, a belsőnknek a miérteket.

Csak egy idő után valahogy elválik ez az érzés, ez a hamis magabiztosság megfakul és elkezdünk ráérezni a csapdára. Hogy nem történik más, csak a saját farkunk körül forgolódunk, próbáljuk megcsípni, de ez az utolsó pillanatban nem sikerül, és kezdjük elölről a kapkodást. A rohanás, a sietség nem sokat segít az önfejleszésben. Valahol mélyen sokan érzik, hogy a fejlődés, a gyarapodás miatt vagyunk e földön, hogy az életnek van egy magasztosabb része is a napi robot és rohanás mellett. És egy ilyen helyzetben csak idő kérdése, hogy mikor érünk meg arra a pontra, hogy a világ részének tekintjük magunkat és a másikat, a külvilágot, a körülményeket saját magunk, saját gondolataink kivetülésének látjuk. A tükör kíméletlenül ott áll mindenki körül, csak nem mindenki tud belenézni. Mert nem biztos, hogy azt látná benne, amit szeretne. Hiába sodor az élet elénk olyan pillanatokat, amikor megreped a maszk, nem biztos, hogy elégnek érezzük magunkat a folytatáshoz, és inkább visszalépünk, visszaragaszgatjuk a megrepedt maszkunk darabjait, mert jobb az, amit már megszoktunk..

Félünk attól, hogy megjelennek a be nem teljsített álmaink, a féltett gondolataink, a paranojánk, a féltékenységünk, a démonaink, akikkel a hálószobánkban vergődünk. Először csak a homály képei merülnek fel bennünk, majd, ahogy a fényképezőgép objektívje, a lelkünk is elkezd fókuszálni és beállni egy élelebb látásra. És lassan megérik arra, hogy időnként, egy pár pillanatot vet a tükörre. Elkezdi magát látni is, nemcsak nézni.  Nem homályosan, minden salaktól elfedve, hanem őszintén, tisztán, meztelenül, a maga egyszerű természetességében. Önteltség nélkül, alázattal.. Elkezdi megfigyelni a vonásokat, a finomságokat, a bánat gödreit a szeme sarkában, a könny vájatait a megfakult arcon és az öröm ráncait a száj körül és ezek a pillanatok egyre jobban kiteljesednek. Lehet, hogy napok, lehet, hogy évek kellenek, mire megbarátkozunk a tükörképünkkel a maga egyszerű, minden torzítástól mentes valójával. És az is lehet, hogy soha nem érünk meg erre, de az is benne van a lét korlátlan lehetőségei között.

Időnként kíméletlen leckéket kapunk az élettől, hogy elinduljunk a fejlődés útján. Igazságtalannak, soknak, elviselhetetlennek érezhetjük ezt a bánásmódot. Sokszor kárhoztatjuk magunkat és az egész univerzunot, a társunkat, a szerelmünket a veszteségeink, a meg nem élhetett álmaink miatt. Pedig minden megvan nekünk, amire szükségünk van. Azt hiszem, ez volt az egyik legnehezebb lecke, amit meg kellett tanulnom. És ez hit nélkül nem megy. Hinni abban, hogy megengedhetem magamnak a jót, a szeretetet, a boldogságot, a jólétet, a szerelmet, a családot, bármit. Mert én magam és a tükröm vagyunk az álmaim ellen. És a tükör azt adja vissza, amit belerakok, ugyanúgy, ahogy az élet is. A krisztusi hozzáállás nem kophatott el a civilizációban. A szeretetet nem hagyhattuk el a századok vérfürdőiben. ’Aki a gyilkosság és a fájdalom magvait hinti nem arathatja a szeretet örömét’ – mondja Da Vinci mester...

A szeretet soha el nem fogy...ki ne hallotta volna már ezt?! Csak nehéz szeretni, amikor nincs visszajelzés, amikor este egyedül bújsz az ágyadba, amikor nem azt kapod, amit vársz, amikor percenként lesed a telefonod, hogy van-e már válasz... Nehéz szeretni, amikor nem hagyják, és elveszíted a bizalmad abban, hogy a tapasztalásaid valósak és van létjogosultságuk. De az igaz szeretet nem kételkedik, nem emészti magát, csak légyan, őszintén, a mostban van. Minden mag a bele kódolt virágot hozza. Búzamagból nem nő ki rozs. Ez adhat mankót, segítséget, türelmet, kitartást, hitet a továbblépéshez. A saját magunk megtalálásához. És akkor, ha engedjük szárba szökni, már könnyebb hinni és várni, és alázattal cselekedni. Az igazi önbizalom nem a kevélység, nem az egó brillírozása, hanem az alázatos magabiztosság, ami a feltétel nélküli szeretetből táplálkozik.