De ne gondoljuk, hogy a gyógypedagógus vagy a pszichiáter, aki visszafordíthatatlan mentális betegséget diagnosztizál, könnyedén veszi ezt az akadályt! Hasonló a helyzet a magzati ultrahang-diagnosztikát végző szonográfusokkal, akik elsőként szembesülnek a még meg nem született gyermek fejlődési rendellenességével. A nőgyógyász is hatalmas veszteséggel szembesíti a gyerekre vágyó párt, amikor közölnie kell, ha valamilyen okból méheltávolításra van szükség.
Végül, de nem utolsó sorban beszéljünk az állatorvosról is, akinek sokszor az egyetlen hűséges társ elvesztéséről kell beszélnie segítségért hozzá forduló gazdival. Ez bizony embert próbáló feladat!
Ne sírjon! Majd szül másikat!
Számtalan történetet hallottunk már jó szándékú, de félresikerült mondatokról, akár a hivatalos egészségügyben dolgozók, akár ismerősök, hozzátartozók szájából. Az természetesen nem elvárható, hogy az utca embere tudatosan, empátiával és szakszerűen kezelje ezeket a nehéz pillanatokat. Az egészségügyben dolgozóktól viszont elvárható. Mindannyian tudjuk, hogy ez pokoli nehéz feladat, melyhez a mai kulturális környezet nem ad támaszt. Nem szeret senki a veszteséggel szembesülni, szinte semmiféle keretet nem adunk a gyásznak, nem tudjuk, hogyan viselkedjünk a gyászoló jelenlétében, legtöbbször úgy gondoljuk, jobb, ha elkerüljük, így biztosan nem bántjuk meg. Csakhogy a segítő szakmákban dolgozók nem kerülhetik el, muszáj helytállniuk.
Ebből a kényszerből születnek sokszor olyan megoldások, mondatok, amelyek a rossz hírt fogadó beteg vagy hozzátartozó rettenetes élményét még szörnyűbbé teszik.
Meg lehet tanulni
Van, aki a fájdalmas helyzetben egyszerre tud ember és szakember maradni.
- Vajon mi a titka, hogy a páciens a tragédiában is azt élje át, tisztelik őt, és az érzéseit?
- Hogy fájdalma ellenére érti, mi történik körülötte?
- Vajon mi a titka annak a segítőnek, aki "nem hal bele" minden tragédiába, mégsem távolítja el magától annyira, hogy a páciens úgy érzi, tárgyként kezelik?
- Hogy lehet "elég jól" benne lenni ebben a nehéz helyzetben?
- Hogy lehet őszintén, higgadtan, de empátiával segíteni, hogy közben a saját lelki egyensúlyunk se sérüljön?
Számtalan kérdés, és mindre van válasz.
Nagyon fontos, hogy a segítő maga is tisztában legyen azzal, mit érez a halállal, veszteségekkel kapcsolatban. De legalább ilyen fontos, hogy el tudja különíteni saját magát a másik embertől, akivel a veszteségről beszél. - mondja a Sződy Judit.
- Nem döntheti el, mekkora fájdalom érte a másikat („De, hát csak egy magzat volt!”, „Vegyen gyorsan másik kutyát!”)
- Nem beszélhet magáról. („Én nem tartanám meg ezt a gyereket.”)
- Nem bagatellizálhat („Az unokahúgom is Down-szindrómás, nagyon helyes kislány.” „Nagyon jó mellimplantátumok vannak, nem is fog látszani!”)
- És nem lehet félreérthető. („A férje elaludt.” „Ezt általában nem szokták túlélni.”)
Még, ha ismerjük a pácienst, akkor sem tudhatjuk, pontosan mi játszódik le a lelkében a veszteséggel való szembesülés pillanatában. Az empátia, a tárgyilagos, de mégis emberi kommunikáció megtanulható, gyakorolható, és belsővé tehető.
A gyász folyamata
Aki élt már át veszteséget, tudja, hogy az első pillanatban egészen más érzelmek kerítik hatalmukba, mint később. Az első reakció homlokegyenest más lehet, mint a másnap, a harmadnap, vagy egy héttel, hónappal később. Az idő nem feltétlenül gyógyír. Az elején biztosan nem. Azoknak a szakembereknek, akiknek válsághelyzetbe került kliensekkel kell dolgozniuk, erre is fel kell készülniük. A dolog legtöbbször nincs kipipálva azzal, hogy közöljük a tényeket. Ha a pácienssel a későbbiek során is együtt kell dolgoznunk, ismernünk kell a veszteségek feldolgozásának pszichés hátterét.
Bár a veszteség hírét az egészségügyi intézményben csak orvos mondhatja el, valószínű, hogy a nővér, ápoló, asszisztens és más szakdolgozók fognak több időt tölteni a gyászolóval, és lehet, hogy többet is kell kommunikálniuk. Ha egészségügyi dolgozóként segíteni szeretnénk és nem ártani, a legjobb, ha felkészülünk ezekre a helyzetekre. Sem a túlzott távolságtartás, sem az együtt zokogás nem könnyíti meg a beteg vagy a hozzátartozó dolgát. De itt nem csak a páciensekről van szó. Szinte biztos, hogy az segítő foglalkozású, aki nem tud mit kezdeni más gyászával, maga is sérül a helyzetben.
Képzésekre, és szupervízióra, feszültségcsökkentés lehetőségére van szüksége, hogy a pályán maradjon.
A PAF alapítvány (Pozitív Attitüdformálás az Emberibb Egészségügyért) azért dolgozik, hogy az egészségügyben dolgozók is kapjanak figyelmet, energiát, hogy legyen honnan töltekezniük.
Szeptember 4-5-én rendezik meg Budapesten az Őszinteség vészhelyzetben című workshopot
Dr. Borbényi Erika onkológus és Bene Ágnes kommunikációs tréner részvételével.
A tréning során a résztvevők megismerhetik azokat a pszichés folyamatokat, melyek a veszteség felismerése, és a hír közlése során érvényesülnek az egészségügyi szakemberben és a kliensben, páciensben.
Mikor lehet szükség erre a tudásra?
- súlyos, nehezen gyógyítható, gyógyíthatatlan betegség, rendellenesség diagnózisát követően;
- a magzat súlyos, nehezen gyógyítható, gyógyíthatatlan betegségének, rendellenességének diagnózisát követően;
- a magzat elvesztésének diagnózisát követően;
- váratlan szülészeti események során (váratlan szülésindítás illetve császármetszés szükségessége esetén);
- olyan műtétek előkészítésekor, amikor amputáció vagy egy szerv funkciójának kiesése várható;
- amikor a családtag halálhírét közöljük;
- társadalmi megbélyegzéssel járó pszichiátriai, pszichológiai vagy gyógypedagógusi diagnózis közlésekor;
- bármilyen rossz hír közlésekor, ami jelentős negatív hozadékkal jár a kliens/család számára;
- amikor továbbra is együttműködünk a veszteséget átélő pácienssel és/vagy a családtagokkal.
Kinek ajánlott a képzés?
- orvosoknak;
- egészségügyi szakdolgozóknak;
- szonográfusoknak;
- pszichológusoknak;
- gyógypedagógusoknak;
- szociális munkásoknak;
- perinatális szaktanácsadóknak;
- állatorvosoknak.
Kérdés esetén írjon e-mailt a mail@nemfogfajni.eu címre, illetve a 30-320-1497 számon érdeklődhet, vagy hagyhat sms üzenetet sikertelen hívás esetén.