Beszélgetsz halott szeretteddel? Normális vagy? Olvasd!

Amikor egy fontos szereplő eltávozik az életünkből, legyen férj, feleség, szülő, testvér, vagy akár nagyszülő, jó barát, gyakran gyászunk után tovább "beszélgetünk" velük. Ez elmebaj, amit kezelni kellene, vagy természetes része a gyásznak, esetleg valamiféle spirituális kaland, holtak szellemeivel?

 Elhunyt szeretteink lenyomata ott marad körülöttünk. Ott marad a fürdőszobában a borotvája, a krémje, a testápolója, a tusfürdője, a fogkeféje, a házban a kedvenc ülőhelye, a kedvenc könyve szinte neonfénnyel világít a polcon, s ha soha nem olvastad, most átrágod magad rajta. Ott maradnak a ruhák - sokan éveken át őrizgetik, simogatják. Ott marad a telefonja - aki nem értesült a halálhírről, még mindig őt keresi. Ha az előfizetés megmarad, még évek múltán is. 
Ott a keze nyoma: - Nézd azt a szöget ő verte be! 

Ilyenkor minden apróság olyan jelentőséget nyer, amire korábban nem is gondoltál volna. 

- ... hazamegyek megbeszélem a férjemmel!
- Hiszen ön özvegy!
- Naés?? 

A beszélgetés nem pont így hangzik el, mint a viccben, de hasonlót naponta hallok. Titokban súgják meg, mintha titok, szégyen, kínos egyedi eset lenne, pedig nem az. A már meghalt szeretteinkkel igenis "meg lehet beszélni" dolgokat akkor is, ha már nincs ott velünk. Van, akinek szüksége van hozzá temetői hangulatra és sírra, van akinek elég, ha csak odaképzeli a szívének kedvest... 



Beszélgetek a halottakkal? Nem! 

Vannak, akik úgy gondolnak erre, hogy a másik szelleme, lelke nem távozott el a házból. Ott maradt, segít, támogat. Lehet, hogy így van, lehet hogy ez csak egy hiedelem. Nem akarok ebben állást foglalni. Most inkább azzal foglalkozzunk, aki él, és akinek ez segítséget jelent. Az, ha valaki beszél - akár hangos szóval, akár fejben - egy szerettéhez, és fejben hallja is a válaszokat, valójában egy teljesen normális lelki feldolgozó folyamatban van, és megéli a gyászát. 
Sőt - még gyász sem kell hozzá! Szerintem te is voltál már úgy, hogy "hallottad a fejedben" az illető hangját, amikor olvastad a sorait, vagy le tudtál játszani fejben egy beszélgetést valakivel, mert ismered és tudtad a reagálását, szinte hallottad a szavait. Sokszor parodizálni is tudjuk a barátunkat, anyánkat, apánkat, amikor egy "tipikus szöveggel" válaszol egy helyzetre - ugye? 
Legtöbbször a szüleink hangja szokott így szólni a fülünkben, de akárki mást is hallhatunk a belső hallásunkkal. 

Meditációban elfogadjuk, de "csak úgy" meg hülyén nézünk rá? 

Ha meditációban, vagy relaxációs terápiába, imaginációs gyakorlatban "előre megyünk az időben" - esetleg "visszamegyünk" egy korregressziós folyamatban, normálisnak gondoljuk az eljárást. Egyfajta tudatos képzelet-játéknak. A terápiás eszköztár szerves része az ilyesmi. Tudjuk róla, hogy gyógyít, megold, feloldó formulákat ad. 
Miért ne volna ez rendben, hogyha valaki a hétköznapok során is ezzel a módszerrel gyógyítja a sebeit? Sokszor lehet olyan probléma, amit tényleg segít, ha hangosan kimondunk, sőt segít, ha esetleg sírás követi, átmossa a sebeket, gyógyít, kifolyik a könnyeken át a fájdalom is a lelkünkből. És közben, ha megbeszéljük az elhunyt szerettünkkel az adott helyzetet, magát a szituációt is könnyebbé válik megoldani. Meglesz a csekk, amit még ő fizetett be és tett el, valahogy elébünk kerül egy régi fontos és apró emlék, vagyis csupa olyan "válasz" ami gyógyír a lélekre. Néha ez nagyon spirituális élmény! 

Feldolgozás - megnyugvás - belső hang 


Hozzá lehet ehhez szokni? Persze. Nincs olyan, hogy "normális ideig" tartó gyász. Mindenki életében más ez az időszak. Van, aki élete végéig "megbeszéli a férjével"  a dolgokat, más csak néha, adott helyzetekben gondolja át párbeszédes formában a helyzeteket, van aki csak a haláleset utáni szakaszban kommunikál fejben szerettével és van, aki még hosszú éveken át, lassan ritkuló időközökben.
Igazából teljesen mindegy, hogy angyalként, szellemként, vagy racionális elmével belső hangként gondol rá. A lényeg az, hogy ezek a megbeszélések nagyon sokat segítenek. Jószerivel mindenki csinálja, de kevesen merünk beszélni róla, mert attól tartunk, hogy akinek hangok szólnak a fejében, azt a társadalom majd őrültnek tartja. 

Normális- nem normális 


Amikor valaki beleragad a gyászába, és mindig mindenhol csak a másikat látja még évek múltával is. Amikor másról sem tud beszélni. Amikor médiumokhoz, szellemlátókhoz és más effélékhez kezd járni, mert a gyász ott nyomja belülről, akkor az intő jel: a feldolgozás folyamata sérült. Ilyenkor a gyásztól nem tudja a megszokott életét folytatni, zavart szenved több életterületen. Ekkor tényleg szükség lehet külső segítségre, ami lehetőleg nem valami sötét piszkos kis szobában a halottakkal beszélő médium legyen, hanem egy erre szakosodott segítő. Gyásztanácsadó, pszichológus, kineziológus, vagy olyan szakember, akit el tud fogadni a gyászoló. Igen gyakori, hogy a gyermek elvesztése okozta gyászban rekednek így bele szülők, de lelkiismeret furdalás, vagy fel nem dolgozott viszony esetében is gyakran ragad bele valaki a gyász folyamatába. Bátran szabad segítséget kérni, sőt  az igazi barátok ajánlhatnak is ilyet, mert ez a gyászolónak sem jó. 

A halál fáj. Nem érdemes, nem is kell túlezoterizálni. Az életben maradó lelki egyensúlyát érdemes nézni, ami mindig megborul, ha elvesztünk valakit. De mindig képesek vagyunk felállni egy gyászból, segítséggel, támogatással, szeretettel körbevéve. 


Ne kritizálj! 


Aki beszélget a meghalt szeretteivel, ne kritizáljuk őt, mert amit csinál az normális. Egyfajta képzeletbeli párbeszédet folytat, mely segít neki. A gyászban korlátozni valakit, a lelki elnyomás egyik fajtája. Soha ne állíts meg egy-egy gyász-folyamatot családtagként, barátként. Ne értékelj le, de ne is támogasd ezt. Hagyd lenni, lecsengeni, elmúlni a maga ütemében. 

Ha pedig te is szoktál beszélni azzal, akit szerettél, de már nincs itt velünk a testében, itt a cikk alatt beszélgethetünk róla, hogy milyen módon segít neked. Meg fogod látni, mennyire nem vagy egyedül ezzel!