Bácsfi Diána: A Hérosz és az Alvilág IV.

Egy keresztény bölcsesség szerint Isten mindenkinek éppen annyi terhet mér vállaira, amennyit az illető el képes hordozni; sem többet, sem kevesebbet. Büszke vagyok arra, hogy az égi Atya véghetetlen jóságában az én kétségbeesetten tiltakozó szívem után nyúlt és megmártotta mindabban,

IV. befejező rész „Itt állok; mi mást tehetek még…?” (Luther Márton)

Személyes életutamról szóló sorozatom utolsó részét nyújtom át az Olvasónak. Nyilván vannak, akik furcsállják, hogyan írhat egy huszonhét éves szerző memoárt, emlékiratot, amelyet afféle életműlezárás-műfajnak tartanak az irodalomban; lezárni azonban nemcsak biológiai, de spirituális életszakaszokat is lehetséges. Egy keresztény bölcsesség szerint Isten mindenkinek éppen annyi terhet mér vállaira, amennyit az illető el képes hordozni; sem többet, sem kevesebbet.

Büszke vagyok arra, hogy az égi Atya véghetetlen jóságában az én kétségbeesetten tiltakozó szívem után nyúlt és megmártotta mindabban, amit azidáig legfeljebb a mítoszhősök avatási kalandjaiból ismertem.

A Vízöntő-kor hajnalán oly sokan keresik önmaguk igaz létét, mintha a Föld hatmilliárd lakója hatmilliárd Grál-kereső lovagjelöltté változott volna. A Vaskor előtti avatási módszerek feltámasztására tett kísérletek a ma emberénél azonban rendszerint kudarcot vallanak: hiányzik a szellem szigora és könnyedsége, a nietzschei táncos léptű gondolat, hiányzik az önuralom szabadsága, a megismerés bátorsága, mindaz, ami a boldogabb világciklusok embertípusát olyannyira jellemezte. A keleti meditációs technikák európai talajba ültetéséből pontosan ezért származik ritualizált majmolás; a nyugati heroikus avatási módszerhez pedig elsősorban, mindenekelőtt fájdalom szükségeltetik. Hogy mondhat ilyet valaki, hallom már most az Olvasó tiltakozását; hát nem szenved-e éppen eleget a jelenkor embere? Félelem itt, halál ott, betegség, magány, árvaság, elidegenedés mindenhol. Sarvam dukkham, azaz minden szenvedés, mondja Buddha, az érzékelés, a tapasztalat, az elgondolás és a belátás minden mozzanata fájdalmat okoz. Hogyne szenvedne éppen a Vaskor, éppen a keserű íz által szimbolizált világkorszak keresésben megkeseredett emberisége?

A válaszom az, hogy szenvedni tudni kell. Szenvedni jól kell tudni, meg kell tanulni, el kell sajátítani a tudatosan elviselt szenvedés művészetét. Más dolog meghalni és más átélni a halált. A kettő nem ugyanaz. Az elsőben az alany – aki meghal – a halál folyamatának passzív elszenvedője, aki sodródik a nem általa kiváltott és irányított eseménysorozat hullámaival, mint a folyón elszabadult csónak. A másodikban viszont a testből szabadulás minden mozzanatát az éber Önvaló figyelmes virrasztással kíséri, a lélek vergődésén kívül helyezkedve uralja, az ego tehát voltaképpen önnön „halálának” parancsolójává válik. Az Önvaló, a Belső Én ilyenkor az életlevegőt összpontosítva zabolázza a kiszállás rémületét és gyönyörűséggel hántja le magáról a húsbilincset; a misztikusok úgy mondják, ilyenkor szembekacag a Halállal. Ez a híres mors triumphalis, a „győzedelmes halál” vagy „tudatos halál” pillanata. A régi világkorszakok halandói jól ismerték ennek metódusát. Itt tehát az exitust „pányvázza meg” a müsztész, azért, hogy avatásának szekerébe fogja; ám a ló szerepére bármely testi-lelki kín éppen ilyen megfelelő. Külön művészet tehát úgy szenvedni, hogy szenvedésünk szétkorhassza a Fény-Önmagunkat fogságban tartó béklyók valamennyijét. És hogy melyek ezek a béklyók? Ilyen szinte minden, amit a profán megszokottság, a társadalmi illem és jómodor, a vaskorvégi életklisék birodalmába sorolunk; ilyen mindaz, amitől „rendes”, „szabályszerű”, „tiszteletre méltó”, „közmegbecsülésnek örvendő” felnőttek, állampolgárok, tudósok, művészek, alkalmazottak vagy szabadfoglalkozásúak leszünk. Ilyen mindaz, amiért a vaskorban velünk szóba állnak, nevünket leírják, cikkeinket megjelentetik, fellépéseinket illedelmesen megtapsolják. Ilyen mindaz, aminek hatására úgy gondoljuk, hogy „neeeeem, azt talán mégsem merném megtenni, túl botrányos lenne, meg hát mit is gondolnának rólam a többiek…”

Akiben a fájdalom elégette mindezen korlátokat, arra a misztika azt mondja, üdvözült, avatott, beérkezett, megszabadult, a közgondolkodás meg azt, hogy bolond. No de a Tarot utolsó, huszonkettedik lapja éppenséggel a Bolond! Tarka ruhákban, csörgősipkában szökdécsel az utcán, egy kutya a nadrágja után kap, utcagyerekek csapata rohan utána visítva, csúfolódva. Benne van a világban és mégis azon kívül helyezkedett. A Bolond: a Beérkezett, az Üdvözült, a Megváltott, a paradoxonok gyermeke, látó és ostoba, nyomorult és boldog, egyszerre sír és kacag, mert megismerte a jelenvalólétet fedő vég nélküli fátyolrétegek tragikomédiáját. A Bolond: a voltaképpeni müsztész.

Mi a bolond ellentéte a mai szóhasználatban? A normális! Ez a szó latinul annyit jelent, hogy „a normáknak megfelelően élő, tevékenykedő ember”. De az Atya minden aiónjára, hát minek kellenének az aranykori létmód hírnökének éppen a meghaladásra ítélt, düledező vaskori normák…? Tótágasra fordult világunkban a jelzőkhöz kötött értéktartalmak is tótágast állnak: vegye mindenki becses kiváltságnak, ha anno Domini 2005-ben abnormálisnak nevezik…

A ma embere képtelennek tűnik azonban a tarot Bolondjához hasonló szenvtelenséggel tűrni nadrágja kutyák általi ráncigálását, azaz jéghideg tudatossággal figyelni szenvedését, majd annak rémületében a külső szemlélő könyörtelenségét megtartva porrá égni. Képtelennek tűnik fájdalmának avatási kínná magasztosítására. Képtelennek tűnik – görög szóval élve – a katharsziszra. Pedig a katharszisz hasznos adomány. A fájdalom egy darabig csak éget, de ha e pokolkemencét még jobban felfűtjük, megtörténhet, hogy elpattan az a páncél, ami az Önvaló és a profán én között feszült. Ekkor az Önvaló előlép rejtekhelyéről, hogy átvegye az újjászületett élet feletti kormányzást. Ezt nevezzük avatásnak. Ezt sóvárogja az emberiség azóta, hogy elszakította az istenek világába visszavezető köldökzsinórt és – horribile dictu – történelembe kezdett.

Ne ítéljünk túlságosan elhamarkodottan! Ne mondjuk azt a pecca fortiter követelményét teljesítő virrasztóra azt, hogy „bűnös”, mivel nincs ostobább annál, mintha valaki lapos moralizálással, tankönyvszagú érvekkel akarja megfeddeni az éppen saját korlátainak tágasságát próbálgatót. Lehet, hogy a vaskorban megszokottnál erősebb jellemről van szó, márpedig nagyobb feladatok teljesítésére rendelt életeket az átlagosnál excentrikusabb, abszurdabb és erőszakosabb módszerekkel szokott kovácstüzén átvinni a „Szívek Ismerője”. Bűnösséget amúgy is egyes egyedül Ő állapíthat meg és csak Neki vagy aiónjának van hatalma a bűnöket megbocsátani: ne buzgólkodjunk tehát mások mégoly felháborítónak vagy érthetetlennek tűnő lépései elítélésében avagy „megbocsátásában”! Az avatást pedig soha, még jó szándékúan se akarjuk siettetni: a Prédikátor is megmondta, hogy „mindennek megvan a maga ideje: a szántásnak, a vetésnek és a betakarításnak is…”

Ennek az esszésorozatnak oldalain utoljára köszönöm meg, Atyám, minden próbatételedet: a gyermek magányát, az ifjú megcsúfoltatását és a felnőtt kitaszítottságát, ám mindenekelőtt azt, amely minden percemet, órámat és pillanatomat egyetlen szívdobbanásba dermeszti: az Emlékezés iszonyatát. Szembenéztem minden belső szörnyetegemmel és kardot emeltem rájuk; kardom azonban széttörve hullott ki kezemből, hogy immár átadja helyét Apollón halk szavú lantjának és a békét hozók rózsakoszorújának…Fegyvertelenül, az újszülött csupasz, érzékeny bőrével állok most teremtményeid előtt, kitéve a vaskor jéghideg levegőjének; add, hogy kétségek és keserűség nélkül döngethessem az utolsó kapukat is a Boldog Világkorszak jövetele előtt!

Az Alvilág minden rémülete messze tűnt a látóhatár mögött. A hegyek ormán felbukkant egy csillag és szelíd fénysugara elől menekülni kezdett az éjszaka. A Hérosz még egyszer visszanézett a hátrahagyott erdőkre, majd lehajtott fejjel, lassan megindult a lejtőn, a völgyben ébredező város hangjai felé.



2006 január 8.