Felkészülés a halálra?
Címlap / Psziché / Felkészülés a halálra?

Felkészülés a halálra?

HarmoNet Ezotéria-Horoszkóp-2024-03-28

Minek? Előbb-utóbb úgyis megtalál mindenkit. Mégis, havonta kétszer 10-50 férfi és nő megjelenik a Buddhista Misszió előadásain, ahol pszichológusok, orvosok, buddhista tanítók készítik fel az érdeklődőket haldoklók kísérésére. Nincs szó gyógyításról, mágiáról, mindössze azt a lelkiállapotot kell újra megtanulni az embernek, ami százezer év óta sajátja volt, és csak az utolsó száz év alatt veszítettük el: a haldoklás folyamata része az életnek, a haldokló mellett tanuljuk meg az életet méltóképpen befejezni. 

Három évvel ezelőtt hirdette meg a Buddhista Misszió a tanfolyamait. Megalakult a Karuna-csoport. Vállalták, hogy elvégzik a hospice tanfolyamot a Hospice-házban négy hétvégén, és aztán néhány évig bejárnak valamelyik kirendelt kórházba, vagy a Hospice-házba segíteni, terminális betegeket látogatni.

Legtöbben a Szent Margit Kórházban kaptunk helyet. Hetenként egyszer délelőtt vagy délután – beosztás szerint – négy órát töltöttünk a betegek körében egy-két-öt-hatágyas szobákban. Férfiak és nők külön szobákban vannak elhelyezve, de a vécé, a mosdó közös. Ez volt számomra a legelső ijesztő tapasztalat. A beteg már nem számít annyira embernek, hogy tekintettel legyenek a minimális szemérem-szükségletére. Gyakran egész napon keresztül infúzióba kötve fekszenek a rákos betegek, közben egy kerekes oszlopra kötött zacskóval járnak vécére, így még az ajtót sem lehet nagyon becsukni, bezárni pedig végképp lehetetlen.

Egy mosdó nagyságú konyhán osztoztunk meg a takarító személyzettel. A Hospice-ház szépen gondoskodott teáról, cukorról, főzőről, papirpohárról kívánságunk szerint, mi pedig szobáról szobára járva kínáltuk a teát és személyünket némi üdítő beszélgetés céljára.


A betegek örömmel fogadtak. Sokkal nagyobb örömmel, mint az orvosok és ápolók – tisztelet a kivételnek – hiszen beleláttunk mindennapjaikba, szemet szúrt, hogy cipőmadzag a vécélehúzó (ami ezáltal nem fertőtleníthető), leesik a csap, senki se álmodott már vécépapírról a közös vécéken. De nemcsak szemet szúrt mindez, hanem levelek tömegét zúdítottam a felsőbb vezetésnek és a minisztériumnak minden hanyagságról.

Hogy ne is mondjam, ez éppen Horváth Ágnes miniszterasszony idejében történt, amikor nem hogy pénz nem jutott a kórházra, de szék nagyságú betűkkel hirdették a kórház sarkán, hogy a miniszterasszony és a miniszterelnök be akarja záratni a kórházat.

Mégis elkezdődött a változás
Tudom, hogy nem én változtattam meg a helyzetet, de egyszer csak elkezdték festeni a kórtermek falait. Egy év múlva feltették a letört mosdót. A betonzuhanyozók és mosdók helyzete még nem változott, de mintha kezdtek volna visszaköszönni az orvosok. Mi mindig előre köszöntünk, csak nem mindig vettek észre minket.

Pedig mindenben segítettünk akkor is, ha nem kérték. Megetettük, megitattuk azokat, akik a kanalat se tudták már kézbe venni. Pelenkázni nem a mi dolgunk volt, de egy-egy ruhadarabot segíthettünk feladni.

Legfőképpen hallgatni tanultunk. Sok-sok élettörténetet, munkásemberek küzdelmeit, amik ide vezettek, külföldi munkavállalásokat, ahol a magyarok minden nehéz munkát elvállaltak, amit a hazaiak elutasítottak.
 
Minthogy mindez a buddhista egyház keretein belül működik, elsősorban lelki támaszt kell nyújtanunk a halálra készülődő betegeknek, vigaszt a hozzátartozóknak. Ámde nyíltan vallási beszélgetést kezdeményezni egy szocialista országban nevelkedett, némi keresztény gyökerekkel rendelkező embernek nyílt egyszerűséggel, biztos elutasítást jelentene. Tehát mindössze a megbékélés útját kezdtük szélesíteni. A közös csönd előtt és után a meditáció szó már bátran kimondható, s csak ha tovább érdeklődik a másik személy, akkor mehetünk nagyon finoman mélyebb beszélgetésbe.



Legtöbbször egy érintés, egy kézfogás, egy csendes elmélkedés a világ dolgairól az, amitől megnyílik a másik szíve, és ő kezd el beszélni arról, ami számára legfontosabb.
Találkoztunk olyan asszonnyal, aki már teljesen megbékélt a halandóság gondolatával, csak unokája esküvőjét akarta elrendezni.

A fiatalok – mellrák, prosztatarák, hererák – számítógéppel, tankönyvvel jönnek be a kórházba, és rendületlenül hisznek a gyógyulásban. Tilos biztatni őket, felesleges reményt önteni beléjük, mielőtt még maga a gyógyító személyzet meg nem győződött a teljes gyógyulásról. Ilyennel is találkoztunk. De a legfontosabb az elfogadás. Megnézem a sebeket, nem szörnyülködök, hiszen neki magának is látnia, éreznie kell napról napra az elkerülhetetlent.

Mi a remény? Miért érdemes beszélgetni, takarítani, kifesteni a termeket? Mert ők a mi részeink. Azt kell megtanulniuk nekik is, nekünk is, hogy részei vagyunk az emberiségnek az utolsó lehelletünkig, nem félredobott munkátlanok. Egy az emberiség, egy test, egy lélek, és ha ebből valaki megbetegszik, akkor is körbeveszi az egész, ő is része ennek az emberiségnek, melynek kötőanyaga a szeretet. Nekünk is szükségünk van egymásra.

Dobosy Ildikó

Képek:
piqs.de: emporio - Sleepy Hollow
piqs.de: Derrick Tyson - the Clinquant of Hope
Nyomtatás NYOMTATÁS konyvjelzo_ikon

Képforrás: Canva Pro adatbázis.




 
 
[ 6710 ]
spacer
Szólj hozzá!
spacer 

 
 


Hapci naptár
szerelmi_joslat
Szerelmi kötés
Önismereti jóslat
slide-tarot
 
 
x