Black Country Communion az új évezred Led Zeppelinje?
Címlap / Sztárock / Black Country Communion az új évezred Led Zeppelinje?

Black Country Communion az új évezred Led Zeppelinje?

Nyomtatás NYOMTATÁS konyvjelzo_ikon

HarmoNet Ezotéria-Horoszkóp-2020-02-29

Fanyaloghatnak a 70-es évek Zeppelinjének rajongói - legalábbis egy részük - de tény, hogy az elmúlt 30 évben nem játszotta ezt a blues alapú brit hard rockot ilyen szinten egy új csapat sem, mint ez a félig amerikai félig angol banda. 

 

Már a tavalyi Black Country című bemutatkozó lemezükön nyilvánvalóvá tették, hogy azt a zenei világot  viszik tovább, amelyet a Led Zeppelin képviselt. A zenekar ütőse Jason Bonham méltó örököse génjeiben is Bonzo dobjainak. Glenn Hughes-t pedig nem véletlenül nevezik a rock hangjának, ő ma is úgy énekli azokat a magasakat, ahogy kevesen a mai frontemberek közül is. (Glenn mindössze 3 évvel és egy nappal fiatalabb Robert Plant-nél, de ő ma is felveszi a versenyt a fiatalokkal, nem úgy, mint legnagyobb sajnálatunkra az „elgyávult” egykori aranyhajú!)


Joe Bonamassa blues-rock gitáros, aki saját jogán a műfaj világsztárja, hard rockban is megmutatja, hogy tehetsége Jimmy Page képességeivel összevethető. A banda „szürke eminenciása” Derek Sherinian billentyűs (Dream Theater, Planet X) az első lemezen még eléggé háttérbe szorult, de az új albumon már többet elővezethetett a tudományából. (Milyen érdekes, hogy ezen a hangszeren és a basszusgitáron John Paul Jones is a rivaldafénytől távolabb nyomta a Zep-ben, ám nélküle sosem szólt volna úgy banda, ahogy megszerettük!)

Ezek után nézzük, milyen is lett a „kreatív” címmel megáldott Black Country Communion 2 albumuk?


Tizenegy kompozíció szerepel a korongon, amelyek közül mindjárt az elsővel (The Outsider) nagyon magasra teszik a lécet, amit a későbbiek folyamán többnyire átvisznek. A lendületük magával ragadó, szinte repít bennünket a tempó, Hughes a hangjával azt csinál, amit akar, egyszerűen bámulatos, hogy mire képes, a gitár és az orgona párbaja pedig a régi szép időket hozza vissza.


A Man In The Middle-ben kicsit visszavettek az őrületből, amit megspékeltek egy csepp keleties sounddal, ami – mint tudjuk a Zep-nek is a sajátja volt. Az akusztikus gitárral indító The Battle For Hadrian’Wall-ban hallhatjuk először Bonamassát énekelni. A ritmusváltások az ősöket idézik, nagyon sok szépséget felfedezhetünk ebben a dalban, de ha összehasonlítjuk a bemutatkozó korongjukon lévő szintén Bonamassa-számmal, a Song Of Yesterday-jel, azért attól elmarad.


A Save Me című közel nyolcperces opusban aztán a banda megmutatja hol tart jelenleg. A végtelenül egyszerű és feszültséggel teli gitár riffre úgy jön Hughes hangja, hogy beleborzong az ember és ebben is felvillannak a keleties zenei motívumok. A gitárszóló pedig egyszerűen fenomenális, dögös, ugyanakkor sejtelmes… A Smokestack Woman-ben a csapat a rockosabb arcát mutatja, Joe a gitárjával nagyot alakít, amelyben méltó társa Glenn a hangjával.


A Faithless-ben kicsit lehiggadnak, így mi is megpihenhetünk. Különleges hangulatú ez a dal, a káprázatos felépítésű gitárszólónak megágyaz az orgona, Hughes hangja pedig eszméletlen magasságokba repít bennünket. Érdekes, hogy ezt is egy lassú dal követi (An Ordinary Son) Bonamassa énekével. Ez akár a gitáros szólólemezére is kerülhetett volna, annyira jellemző rá ez a dalszerkezet. A középrésznél beszáll Hughes is, így duettben nyomják tovább, színesítve egy kis orgonával.

A nyolcadik számban (I Can See Your Spirit) ismét bekeményítenek, roppant egyszerű az alap, de ez is nagyon Zeppelines, Joe virtuozitása nagyon bejön itt, de a dobok is eszméletlen lüktetést adnak a számnak, amelyben újra feltűnik az orgona.


A Little Secret-ben végre a blues-rajongók is megkapják a maguk betevőjét. A lemez egyik csúcspontja ez a kompozíció. Bonamassa saját terepén bombasztikus, Hughes pedig itt is felülmúlhatatlan. (Hála az égnek eltűntek a korábbi énekesi manírjai az egész lemezről, amelyben bizonyára része lehet Kevin Shirley producernek is.) A Crossfire kicsit sematikus, sokszor hallott rockzenei patentekkel, talán az egyetlen olyan szám, ami kilóg a lemezről, bár Joe ezt is megpróbálja „fogyaszthatóvá” tenni a gitárjával.

Elérkezünk a Cold című záró felvételhez, amely méltó befejezése az albumnak. A hömpölygő, szépségesen lassú dallamot közel hét percben bontják ki. A ritmusszekció ebben is minden dicséretet megérdemel, Joe és Glenn varázslatára pedig nehéz szavakat találni, ezt hallani kell! Ha csak ezt az egy dalt hallja az ember a Black Country Communiontól, akkor a címben feltett kérdésre a válasz csak az igen lehet!







 
 
[ 3016 ]
spacer
Szólj hozzá!
spacer 

 
 


Jóska Jósda
Hapci naptár
szerelmi_joslat
Szerelmi kötés
Önismereti jóslat
ciganykartya
szinjosda
slide-tarot
slide-tarot

 
 




 



ciganykartya
joskajosda
szerelmi_joslat
szinjosda
slide-tarot



A Harmonet üzemeltetője az Harmopress Kft.
1999-2016 © Minden jog fenntatva
HarmoNet 1999 óta minden nőnek bejön!
x