Polcz Alaine- A gyászév jelentősége
Címlap / Psziché / Polcz Alaine- A gyászév jelentősége

Polcz Alaine- A gyászév jelentősége

HarmoNet Ezotéria-Horoszkóp-2024-03-29

A gyászév tapasztalata, hogy minden ünnepnek, születés- és névnapnak, minden évszaknak változatlanul kell lezajlania nélküle - míg lassan megtanulunk másként élni. Ha nem fogadjuk el a szeretett lény halálának tényét, akkor mindez szóba sem jöhet, nem történhet meg.  

Vegyünk egy hasonlatot: ha valaki elveszti a fél lábát baleset, vagy betegség következtében, akkor realizálja a veszteséget és megtanul mankózni, majd protézist használva adekvát életmódot kialakítani. Féllábú fiatalok bicikliznek, motoroznak, úsznak, síelnek, pályát választanak, házasodnak, gyermekeik születnek. De ha nem fogadja el valaki a veszteséget, akkor mintha a lába megvolna, ül a székében, redukált életet él, az illúziót megtartva. Az izmok elpetyhüdnek, elhízik, a mozgás-, az élettér beszűkül és következik a csöndes vegetálás.

A veszteség elfogadása
Ha valaki elfogadja, mondjuk, az élettársa, vagy a gyermeke elvesztését és “mankót” használ, majd “protézist”, akkor tud másik társhoz kötődni, szülni, örökbe fogadni, esetleg nagynéni, nagybácsi lenni, tud társ lenni valaki mellett, aki pótolja az elveszettet. Képes valaki mást beépíteni a jövőjébe, a mindennapjaiba. Az ilyen kapcsolat lehet csak pótlás – protézis -, néha az elveszettnél jobb is lehet, különösen akkor, ha az már sok bajt és fájdalmat okozott.

Nézzünk meg egy veszteséget és a halál tényét el nem fogadó esetet:
Eszter jó megjelenésű, egészséges, 40 éves asszony, 12 évi házasság után elveszíti férjét rövid ideig tartó betegség és szívroham következtében. 10 éves fiát egyedül neveli tovább. A temetésen oldott és vidám, a halotti tort helyettesítő családi-baráti összejövetelen fesztelenül mozog, mindenkivel szeretettel foglalkozik, a gyásznak semmi jelét sem mutatja. Gyászruhát később sem visel. Férje sokrétű baráti körével, saját barátaival változatlanul tartja a kapcsolatot. Lakását nem rendezi át, életformát nem változtat. Két év múlva azt mondja: “Még ott a szemüvege az íróasztalán, a ruhái is a szekrényben, minden úgy, ahogy volt. Nekem még él. Igen, beszélek vele, illetve hozzá, mintha mindig jelen volna. És ő a maga módján válaszol is. Jóban vagyok K-val (férje barátja), de ő ezt nem érti, csak néz rám, mint egy bolondra. Talán többet kell szenvedni, hogy az ember megértsen ilyesmit? A bátyám is elhűlt, amikor meglátta a szekrényben a ruháit, hogy még semmit nem raktam el. Vallásos hitről van itt szó? Nem, nem! Sőt, valamilyen formában még zavarna is. Mert ha van túlvilág, ott rengetegen kell, hogy legyenek, ott ő is találkozna másokkal, akik már meghaltak, eltávolodna tőlem... És ha én is meghalok – amit különben várok, hiszen igazából nem itt élek –, akkor hogyan fogjuk megtalálni egymást? Ugye, különös gondolataim vannak? Nem is értenek az emberek semmit. A halála után nem tudták, hogyan közelítsenek, hogyan szóljanak hozzám... Nekem kellett elkezdeni, mutatni, nekem kellett segítenem nekik. Igen, tudom, hogy ennek ára van, és végleg egyedül maradok, ha felnő a fiam. De nem tudok máshoz kötődni, nem is akarok. Az ő jelenléte, az ő életformája nélkül laposabb lenne az életem! Miért mondjak le róla? Magamban éltetem tovább, ez nekem életforma. De nem is vagyok képes magamban eltemetni. Egyszerűen nem megy.”

"Az emberek nem értik"
Úgy tűnik, ez az asszony a szeretett lény halálának tagadásával modus vivendit talált. Kérdés, hogy meddig tartható fenn ez az illúzió? Mikor kezdődik a beszűkülés? Érdekes, hogy a veszélyeket pontosan tudja ő is: “Végleg egyedül maradok”, “Nem tudok máshoz kötődni”, “Az emberek nem értik”.
Természetesen a vallás is képes fenntartani azt az illúziót, hogy az elveszített él. Fontos azonban, hogy nem itt, hanem egy másik síkon, és nem nekem, hanem az örök életnek, és nem is miattam, hanem egy elfogadott igazságért. Vallásos hit alapján megtarthatjuk az illúziót – itt azonban realizálni kell a hiányt, és a személyesből ki kell lépni. Mi több, érzelmeinkben is el kell engednünk a halottat, ugyanis ezáltal válunk mi magunk is szabaddá. A lényeges különbség tehát az, hogy a továbbélés bizonyossága egy másik síkra tevődik át, ami az illúzió “átértelmezését” jelenti.

Kinek árt és kinek használ a gyász?
A népi vallásos hiedelem szerint, nem szabad túl sokáig siratni a halottat, mert vizes lesz az inge és nem tud aludni, nem tud nyugodni a sírjában. Ha idejében nem végezzük el a gyászmunkát, ha a kelleténél többet siratunk, az nem nekünk, hanem a halottnak árt. Vagyis, az elszakadás, az elengedés áldozatát hozzuk meg érette.

A gyászrítus, a népi rítus előírja a siratást is.
Elkezdődik a halál beálltával, vagy már azelőtt – ez vidékenként változik. Tart a virrasztás alatt, a temetőbe menet, a sírnál. A sírnál hangzanak el a legszebb siratóénekek. Ezek a “síróbúcsúzások” olyan rituális szövegek, melyeket egyéni, személyes tartalommal töltenek meg. Az elföldelés közben is megy a siratás. De a temetőből hazajövet már nem. Nem illik. Az élőknek, a visszamaradóknak a nagy evés, a tor felé kell fordulniuk. A három napos éjjel-nappali sírás – hol csendben, hol hangosan – kielégítő is. Az elszakadás azonban még nem történt meg ezzel. Székelyföldön a két világháború között még szokás volt némely faluban szalmabábút készíteni, felöltöztetni az elhunyt ruhájába, asztalhoz ültetni a közös evéshez, majd az egyedül maradt házastárs mellé fektetni az ágyba. Ez kemény próba. De valószínű, hogy az ilyen éjszakák után aligha van kedve-ereje az életben maradónak társa ruháit hosszasan őrizgetni. A bábut ki kell tenni az ágyból, az emlékektől szabadulni kell egy idő után, ha túl erősen kötik kívülről az embert. Alapvető pszichológiai tapasztalat, hogy a külső veszély növekedésével csökken a belső veszély. Itt a rítus a belső veszélyt gyakorlati bölcsességgel kívülre helyezi, megjeleníti.

De hát tulajdonképpen hol vannak az Erinnüszek?
“Hol voltál, Uram, húsz évig?” - kérdezi Szent Klára Istentől. “Benned, Klára” - válaszol Isten.
Tehát az első dolog, amit tehetünk, helyére tenni a kintet és a bentet, noha a kettő ugyanaz. A szeretett személy elvesztése csak akkor realizálható, ha bizonyos feltételek teljesítésére képesek vagyunk.  Tudni kell függetlenedni a halál okától. És meg kell szabadulni – az egyébként tipikus – önvádtól, hogy az elveszett lény halálát akaratlanul is kívántuk, a lelkifurdalástól, hogy fájdalmat okoztunk neki, hogy nem tettünk meg mindent, amit megtehettünk volna, hogy megakadályozhattuk volna a halálát, hogy nem szerettük eléggé.

Ki tett meg minden jót? Ki nem okozott fájdalmat? Ki szeretett eléggé?
Persze ezek a hasonló élmények gyakoriságára utaló retorikai kérdések csupán, mert van, aki megtett mindent és eléggé szeretett, és van, aki valóban sok fájdalmat okozott. 48 éves ügyvéd, városi tiszti főügyész, négy gyermek apja mondja: “Úgy álltam anyám ravatala mellett, hogy az őrhelyen semmit el nem mulasztottam.” “Igen – mondja a felesége -, a Mamának valóban mindent megtett, még a színházból is hazajött és otthagyott engem, hogy beadja az altatóját. Aztán ezzel kész is. A gyermekek meg én... Arról inkább ne beszéljünk.” De itt tényleg arról van szó, hogy valaki egyvalakinek mindent megtett, és ezért nyugodtan állt a ravatal mellett, s mert nem volt bűntudata, könnyen ment a gyászmunka.
Ugyanebből a családból a sógor, szintén jogász, hosszú ideig elismert főügyész, korrekt, becsületes ember hírében áll. Felesége mellett szeretőt tart, ezzel igen sok keserűséget okoz az asszonynak, aki aztán meg is hal. Utolsó hónapokban akkora volt a feszültség a házastársak között, hogy a férfi meg is ütötte feleségét, ami azelőtt elképzelhetetlen volt. A gyászév eltelte után pontosan egy nappal elveszi a volt szeretőt, akit a család befogad. Nem kis meglepetésükre hamarosan azt látják, hogy a fogadószoba főfalán csipkével letakart asztalka a meghalt feleség nagyméretű festménye alatt, az asztalon vázában virág, mint egy oltáron. “Drága Irénkém képe” – mondja a primor jogász. Az ebédlőasztalnál a volt feleség széke üresen áll. “Drága Irénkém helye”, oda Katus nem ülhet. És az ebédnél végig ez hangzik: Irén ezt nem így szokta főzni, Irén ezt nem így szokta fűszerezni. A család azt hiszi, nekik szól a játék, de nem. Katus mondja: “Megszoktam már, így élünk. Én az Irén helyébe nem léphetek.”

Vagyis, fájdalmat okozott első feleségének, ezért bünteti most Katust, a volt szeretőt, s egyben ezzel nyilvánítja ki saját magának is felesége iránti örök hűségét, ami nem volt igaz. Itt nem zajlott le a gyászmunka, a rossz lelkiismeret járja a maga pokoli köreit tovább. Mert, ha ne adj’ Isten, Katus hal meg hamarabb, akkor mi lesz? És mit érez ebben a házasságban Katus, a jelenlegi feleség és a volt szerető, és mit érez és mennyire nyugodt és elégedett a férj? A rokonság látja a tarthatatlan hazugságot, de nem tudja, hogy micsoda örvényt takar.

Forrás: Éjjeli lámpa Jelenkor Kiadó, Pécs 1999


Előző cikk
Következő cikk


Ha gyászmunkájával elakadt, kérdezzen Hospice tanácsadónktól!

Nyomtatás NYOMTATÁS konyvjelzo_ikon

Képforrás: Canva Pro adatbázis.




 
 
[ 13759 ]
spacer
Szólj hozzá!
spacer 

 
 


Hapci naptár
szerelmi_joslat
Szerelmi kötés
Önismereti jóslat
slide-tarot
 
 
x