Zen, intuíció és művészet
Címlap / Ezotéria / Zen, intuíció és művészet

Zen, intuíció és művészet

Nyomtatás NYOMTATÁS konyvjelzo_ikon

HarmoNet Ezotéria-Horoszkóp-2020-04-06

Elég egy futó pillantást vetni a legjelentősebb zen-művészek munkáira, és felismerhető, hogy nem beszélhetünk zen-művészetről valamiféle iskola, vagy azonos festői stílus értelmében. Helyesebb azt mondani, hogy zent gyakorló szerzetesek vagy művészek, megkísérelték filozófiájukat és nézeteiket a műveiken keresztül körvonalazni és megmutatni. Alaki, formai szemszögből sincs komoly azonosság, még egyes művészek különféle alkotóperiódusai között sem.  

 

Mar López, Zen-tanító

Sesshu (1420-1506) korai tájképei például intenzívek, erőteljes, szinte már nyers ecsetvonásokkal készültek. Ezzel szemben, érettebb munkái (76 éves korából) már spontán és kifinomultabb esztétikáról tanúskodnak.

Ha azonban összehasonlítjuk Sesshu festményeit (melyek a japán Muromachi-periódus esztétikájában érték el tetőpontjukat) Sengai szerzetes (1750-1837) munkáival, a zen-művészet egy másik hatalmas oszlopával, akkor megállapíthatjuk, hogy esztétikai szempontból nem létezhet komolyabb ellentét. Sesshu mulandó és légköri benyomásaival Sengai kifinomult, felfogásbeli absztrakciói állnak szemben.

A zen-művészetnek tehát nincsenek formális, a művészt korlátozó irányzatai. Ezért a „Sumi-e-stílust”, amit nyugaton alkalmaztak, nem tekinthetjük autentikus zen-festőművészetnek, hanem éppen az ellenkezőjének.

Miután ezt tisztáztam magamban, feltettem magamnak egy második kérdést, melyre választ kellett találnom, mielőtt belekezdtem volna egy zen-fotósorozatba: miként találhatok saját esztétikai formát, hogy bemutathassam az én természetlátásomat? Ha tárgyat látok magam előtt, nem korlátozhatom magam régi előképek, vagy akár zen-művészeti sztereotípiák követésére. Ehhez jön még, hogy sem szerzetes sem remete nem vagyok. Az én társadalmi és kulturális életkörülményeim nagyon is eltérnek azon művészekétől, akik hatalmas műveiket hátrahagyták.

A harmadik kérdés technikai jellegű. A zen-festményeket hagyományosan farkas-szőrből, vagy hasonlóból készült ecsettel alkotják. Ehhez fekete vagy színes tintát használnak, melyet rizspapírra vagy selyemre visznek fel. Aztán feliratokkal, pecsétekkel és hasonlókkal egészítik ki.


A színek keverése és annak árnyalatai, az ecset súlya, a papírhoz érintés erőssége, és az ecsetvonás formája - ezek az alapok, amire a hagyományos, keleti festészet támaszkodik. Az én műveim azonban más eszközökkel, és más információhordozóval, vagyis kamerával és számítógépes megmunkálással valósulnának meg. Az engem foglalkoztató kérdés ezért igen egyszerű volt: Ha a japán Muromachi-periódus zen-szerzeteseinek lettek volna kamerái és számítógépei, vajon használták volna-e ezeket a készülékeket műveik elkészítésére? Természetesen ez tisztán elméleti kérdés, de a válasz véleményem szerint egyértelmű „igen” lenne. A zen-gyakorlatban nincsenek dogmák, nem próbál meg bizonyos nézőpontot erőltetni, és nem kínál előre elfogadandó igazságokat, hanem személyes tapasztalathoz akar vezetni. Ha pedig ez így van, akkor miért kellene technikai korlátokat emelnem, hiszen a technika csakis egy eszköz, hogy elérjük a kitűzött célt?

Miután ezeket a kérdéseket megválaszoltam magamnak, még hátra volt egy, a legfontosabb: Mi a Zen esszenciája, lényege, és hogyan adhatom át ezt a művészeten keresztül? Ehhez felvilágosító utalást találtam a zen-festészet egy régi kézikönyvében, A mustármagocska kertje című műben, Lu Ch’ai mestertől.

Ebben következő mondat állt:

Aki el szeretné sajátítani a festészetet, annak először a szívét kell megnyugtatnia, akkor sikerül megvilágosítania értelmét és kitágítania tudatát.

Ez az előírás pontosan egyezik azzal az életreformmal, melyet az Arany Rózsakereszt Iskolájában tanítanak. A rózsakeresztesek számára a szív nemcsak a legtisztább érzések székhelye, hanem a legbensőbb lénnyel felvett kapcsolat kiindulópontja is.

A probléma abban áll, hogy szívünk túlcsordul az énközpontú vágyaktól. Ambícióink folyton arra terelődnek, hogy kielégítsük kívánságainkat. És így érzelmeink és érzéseink a köszönet és közömbösség, a szeretet és gyűlölet közt ingadoznak.

A Zen eközben a festészet kitanulásához alapként megköveteli a szív nyugalomba hozását. És ez magában foglalja a kettősségétől, a világbeli jó és rossz ellentéteitől való megszabadulást. Véleményem szerint ezt csak akkor lehet megvalósítani, ha a bennünk rejlő isteni felébred és mi egyesülünk vele.

Hogyan nyugodjunk meg, ha ez először nem a szívünkben valósul meg? Miként érjük el a csendet? A történelem során számtalan praktikát és gyakorlatot fejlesztettek ki, hogy elérjék ezt az állapotot. De a szikár valóság azt mutatja, hogy ez lehetetlen számunkra, ha az isteni, aminek nincs része e világ vágyaiban és sodrásában, nem kel életre bennünk.

Értsenek jól. Nem azt mondom, hogy az olyan gyakorlatok, mint a meditáció vagy hasonlók nem járulhatnak hozzá egy ilyen tudatállapot eléréséhez. Arra korlátozódom, hogy jelezzem, hogy legyen az bármilyen gyakorlat vagy praktika - beleértve a meditációt is - csupán eszközök a cél elérésében. Ha azonban a legbensőbb lény nem éled fel, a szív továbbra is arra vágyakozik, ami a sajátja és ami benne rejlik: e világ dolgaira.

Lu Ch’ai mesternek ugyanebben a művében más kulcsokat is találtam, melyeket a múltban a zen-festőművészet tanulóinak adtak át, és amelyek számomra is segítséget jelentettek. A japán mester hangsúlyozza az ismétlés fontosságát, hogy végül az ecsetvonás az elgondolkodás szükségessége nélkül, spontán jöjjön létre. Nem arról van tehát szó, hogy normákat határozzanak meg, amelyek ezerszer ismételt másolatokon alapulnak, hanem arról, hogy a szellemet mentesítsék a nyugtalanságtól, a hiú kifogásoktól, és megállítsák az ellenőrizhetetlen gondolatok áramát, melyek folyamatosan kísértenek.


Miután a technikát olyannyira uralják, hogy az már nem játszik szerepet, kialakulhat egy gördülékeny és természetes kifejezésmód. Ez nem csak a zen-művészetre igaz, hanem minden művészetre, ha az akadályok és kondicionálás nélkül szeretne kibontakozni. Ebben az értelemben a művésznek felül kell emelkednie a technikán, és uralnia is kell azt, hogy a festmény az ő tudatának természetes kifejezésévé váljon. A technikát alkotó cselekedete közben képesnek kell lennie figyelmen kívül hagyni azt. Ezen felül szükséges, hogy meg tudja alkotni a festeni kívánt dolgok lehető legátfogóbb és pontos eszméjét, hogy ne zavarhassák kételyek és félelmek a kezek, a szellem és a lélek harmóniáját.

A zen-művész elmélyed az emberek, a természet és a magasabb valóság viszonyaiban. A Zenben gyakran a természettel történő azonosulásról beszélnek.

Mielőtt bambuszt festenél, azzá kell válnod - mondja egy másik nagy Zen-mester, Su Dongpo.

Az emberi lény kétségtelenül csak a valóság egy részét képes felfogni, azt ugyanis, amit már belsőleg birtokol. A megvilágosodást képtelenség elérni, ha még nincsen meg a bensőnkben. Ugyanígy a festő sem tudja a természetet különböző formáiban megfesteni, ha az nem része neki.

A zen-művész számára kifejezetten fontos felismerni, hogy tekintete, észlelése abban az értelemben alkotó, hogy csak azt a valóságot teremti, amit képes felfogni. Észlelésünk nincsen folyamatosan az egységre irányítva, hanem mindenekelőtt a töredékekre, a kettősre. Ezért kell a bambusznak bennünk növekednie, mielőtt megfesthetjük. Fúziónak, egybeolvadásnak kell létrejönnie, a szemlélt és a szemlélő között, az ember és a természet között.

Ez csak akkor történhet meg, ha a nem kettős, a nem töredezett megtestesül az emberi lényben. Más szavakkal: csak akkor lehetséges, ha képesek vagyunk egy olyan testnek vagy léleknek formát adni, amely lehetővé teszi a természetes tudat és az isteni tudat közti kohéziót.

Értsük meg ezért, hogy a zen-művész nem a természetet kísérli meg visszaadni, hanem a legbensőjében felébredő energiát, amely mindennel egy, és amit mi - más szavak híján - léleknek nevezünk.

A lélek szónak sok nézete és számos minősége van. De lényegében kijelenthetjük, hogy egy ilyen lélek olyan emberben alakul ki, akinek sikerül a világegyetemnek formát adó ősanyagot, a „Mater”-t, vonzani és dolgozni vele. A zen-művész a Föld-anya hatalmas teste szervének érzi magát. Ebben az egységben tapasztalja meg az egybeolvadást a természetfelettivel, az ő lényének részeivel, melyek felülmúlják a pusztán anyagit.

Tehát egy intuitív tapasztalatról van szó, melyben a szellem csendjén keresztül minden mozdulat, minden ecsetvonás kadencia, összecsengő rím, amely harmonikusan kapcsolódik a mindenség szívdobbanásához.

A bambusz növekedése a művészben különböző fokozatokat és szinteket ismer. A zen-művész már az első szinten a kozmikus testben tudja magát, ami táplálja, amelyben fejlődik, és aminek idővel segíti a fejlődését. A legmagasabb szintet kétségtelenül úgy éri el, ha a művész tudata összeolvad a legbensőbb, isteni lényével, hogy már nem önmaga, hanem a Másik éljen ő benne. E tapasztalatok megélése különös állapotot eredményez, ugyanis nem kizárólag érzékenység szükséges, hanem mentális rugalmasság és intuíció is.


Intuíció és inspiráció szorosan összefüggenek. Miután a zen-művész ritkán készít vázlatokat vagy végez előtanulmányokat, nem arra utazik, hogy természethűen fessen. Műve mindenek előtt új-alkotás, amit műhelyében készít, éspedig a tárgy mélyreható tanulmányozása után.

Nem a pillanatot szeretné megragadni, nem a pillanat páratlanságát és múlandóságát, a maga légkörével együtt. Nem a múlandót, az illanót keresi, hanem megkísérel magához a természet lényéhez áthatolni, és mindazon értéket visszaadni, melyek felülemelkednek az időbelin.

 
 
A nem időbeli keresése nem jelenti azt, hogy a zen-művész képtelen lenne a „pillanatot”, vagy még inkább a „mostot” visszaadni, ahogy ez gyakran a Haikukban, a zen-versekben történik. Ugyanis ez a „Most” kétségtelenül az egyetlen valóság abban a pillanatban, amikor műve készül. A természettel megélt egységélményében ezért természetesen a természet sokrétű transzformációira is reagál. A zen-művész a viharral ordít, a széllel száll a magasba, a madarakkal és a pillangók zümmögésével énekel kórusban, a mandulafa minden bimbójával újjászületettnek érzi magát, és együtt hal meg minden elszáradt levéllel, ami aláhull a fáról. Ám mindezen történésekben és a misztériumban, ami körülveszi őket, csak azért részesülhet, mert bensőjében megtalálta a csendes központot, a szent ürességet. Ezáltal képes mindent átérezni, de már semmi sem ragadja magával.

A nyugalom és belső csend állapotában a zen-művész a művészi cselekedetet nemcsak tisztán esztétikai tettnek tapasztalja, hanem egy új érzékelés és új felismerés forrásának is.



 




 
 
[ 4875 ]
spacer
Szólj hozzá!
spacer 

 
 


Jóska Jósda
Hapci naptár
szerelmi_joslat
Szerelmi kötés
Önismereti jóslat
ciganykartya
szinjosda
slide-tarot
slide-tarot

 
 




 



ciganykartya
joskajosda
szerelmi_joslat
szinjosda
slide-tarot



A Harmonet üzemeltetője az Harmopress Kft.
1999-2016 © Minden jog fenntatva
HarmoNet 1999 óta minden nőnek bejön!
x