HarmoNet Ezotéria-Horoszkóp-2019-10-21
Címlap / Kultúra / Amikor minden szó egy ének - Isten megnyilatkozása az irodalomban

Amikor minden szó egy ének - Isten megnyilatkozása az irodalomban

Nyomtatás NYOMTATÁS konyvjelzo_ikon

HarmoNet Ezotéria-Horoszkóp-2019-10-21

A Védák keletkezése után évezredekkel a bengáli vaisnava irodalomban tudott igazán kiteljesedni az indiai költészet lényege, vagyis Isten megnyilatkozása a művészetben. 

 

A Védáktól a vidéki versekig
Az indiai költészetet az irodalomtörténet egyik kuriózumaként említhetjük. Csak úgy, mint területileg, vallásilag, vagy népszokásokban, irodalma is koronként és népcsoportonként változó, eltérő jegyeket hordozó, sokáig a hagyományos értelmezésben tökéletesen kiforratlan, ugyanis hiányoznak belőle az újabb és újabb újdonságok, a nyugatra sokkal inkább jellemző önjelölt alkotói tobzódások. Ezt könnyen megérthetjük a védikus kultúra ismeretében, amely sok tízezer éven keresztül a Hindusztáni-félsziget birodalmainak meghatározó eleme volt. A hagyomány szerint a védikus kultúra a kinyilatkoztatott szentírásokon, a Védákon, a társadalmat összetartó vallásos elveken és ezek lefektetőjén, az Istenség Legfelsőbb Személyiségén függ.
A legrégebbi és talán legszebb irodalmi alkotások maguk a Védák. A Védák ma egyfajta enciklopédikus méretű irodalmi remekműként ismeretesek, noha valójában egy szerteágazó, nagyméretű, átfogó, szent információ-együttesre kellene értenünk ezt a fogalmat. A Védák és magyarázataik legismertebb részei a Rig Védában található himnuszok (a legrégebbi írott emlékek közé tartoznak) és a Száma-véda énekei.

A Védák a transzcendens vallásos irodalom részei és alapjai,
amely a hétköznapi, látható, tapasztalati dolgoktól kezdve, a különböző tudományterületeken át, metafizikai igazságokat is tárgyalnak. Keletkezési idejüket nem tudják pontosan datálni. Mivel a bennük található himnuszok több félistenhez íródtak, politeista műként értékelik, noha igen finoman felfedezhetők benne a végső igazság, a legfelsőbb Teremtő, vagyis a félistenek megalkotójának imádati formái. A Védák számos korszak számára nyújtanak irodalmi csemegét, és erkölcsi tanításokat, szakrális tartalmuk miatt azonban, és főként magyarázataik által, a bengáli vaisnava irodalom alapjaivá váltak. Az indiai irodalom a Védákon túl büszkélkedhet epikus művekkel, eposzokkal (pl. Rámajána, Mahábhárata), költészetében kedveltek az egyszerű, négysoros bölcseleti versikék, vagyis a verses tanítások, a magyar népdalokhoz hasonlóan. A bölcsességek, a művek, a hagyományhoz köthetők, a hagyományba ágyazottan jönnek létre, teljes újdonság megalkotása ugyanis eltérést, felesleges, alaptalan elmebeli spekulációkat szül. A költészet ezért inkább megtartó, mint új irányokat adó a térségben. Külön érdekesség, – melyet csak kevesen tudnak – hogy az időmértékes verselés szintén a szanszkrit költészetben lelhető fel elsőként, nem pedig a görög alkotásokban.


A líra csúcsa: tartalom és kifejezésmód összefonódása a bengáli vaisnava irodalomban
A Védák keletkezése után évezredekkel a bengáli vaisnava irodalomban tudott igazán kiteljesedni az indiai költészet lényege, vagyis Isten megnyilatkozása a művészetben. Ez az indiai reneszánsz, a dicső középkor vallásos irodalma, amely egyszerre nyelvészeti, irodalmi és teológiai vizsgálódást is remél olvasójától.

A bengáli vaisnava irodalom vezérmotívuma a szeretetteljes odaadás, a tiszta odaadó szolgálat Isten felé és ennek megjelenítése a művészetben, így pl. az Úr 1486-ban megjelent egyik inkarnációja, Srí Csaitanja Maháprabhu irányába. Csaitanja Maga is egy alászállt formája az Úrnak, aki egyszerű, emberi életet élt, örök példát állítva a vallásos életvitelre. Csaitanja ugyanakkor a bengáli vaisnavák vezetője, aki egész életét a prédikálásnak, az Úr Krisna - Isten legfelsőbb, eredeti vrindávanai formája - odaadó szolgálatának szentelte. Noha ő maga csak egyetlen verset hagyott hátra, követői, a Goszvámík és később más vaisnavák, már számtalan alkotást készítettek.
Az India területén – egészen a modern korig lejegyzett - irodalom örök közös vonása a vallásos tartalom (akár annak megkérdőjelezése, dicsőítése, elvetése, vagy kibontása, stb.), vagyis a transzcendens megjelenítése az alkotásokban. A vallásos tartalom, mint mondanivaló, lehet utasítás, életmódra vonatkozó leírás, tanítás, példabeszéd, igazán csúcsát azonban a lírában, a költészetben éri el, hiszen ahogy a Srímad-Bhágavatam megfogalmazza: a Lelki világban minden szó ének és minden lépés egy tánc. Nincs semmi, ami a transzcendens magasságok zeneiségét, szépségét, s emberfeletti tökéletességét képes lenne jobban kifejezni, mint a vers.
A bengáli vaisnava irodalomban, a Goszvámík és követőik alkotásaiban kiteljesedik az odaadás. Az istenes versek nem a középkori keresztény irodalomban megszokott bűnbánattal vagy istenfélelemmel átitatottak, hanem az áhítat, az Isten utáni vágyakozás megnyilatkozásai. Ehhez foghatóként említhetnénk pl. Assisi Szent Ferenc Naphimnuszát, amely még a természeti elemek csodálatán keresztül jut el Isten magasságosságáig.

E szakrális irodalom legnagyobb csodája, hogy egyszerre két feladatot hivatott betölteni, kinyilatkoztatja a szépet, esztétikai élményt nyújt és szórakoztat (profán ok), ez a rasza, vagyis az íz, valamint közelebb visz Istenhez, vagyis összekapcsol Személyével (szent ok), felvonultatja a lényegi mondanivalót, sziddhánta. A mű természetesen akkor képes betölteni ezt a feladatát, hogyha mind az alkotó vallásos, lelkileg emelkedett személy, mind az olvasó rendelkezik egyfajta őszinte nyitottsággal a szemlélődés során. Az alkotó személye mindennél fontosabb, a transzcendens tartalom hű átadása ugyanis több az ájtatos szavak egymás mögé rakásánál, a személyiség olyan fokú spirituális jellegét kívánja meg, mint a teljes önátadás, ami által az alkotó médiummá válik, csatornázni képes tapasztalatait - amelyek főként érzések formájában nyilvánulnak meg.

A bengáli vaisnava irodalom elsősorban, a korszaknak megfelelően, Krisna és örök társa szerelméről az elkülönülés hangulatában ír, amelyet szinte minden élőlény képes átérezni. Ez az elkülönülés, az Istentől való elválás, az anyagban ragadás nyomasztó, sokkoló érzése. A fájdalmas ború őrült szeretettel és a lélek valódi, örök helyzetébe történő visszavágyásával párosul. A tartalom, a mondanivaló és a leírt szellemi magasságokra jellemző szépség egyszerre jelenik meg a műben. E szakrális irodalom formailag, ritmikájában, rímelésében, nyelvi eszközeiben és ötletes megoldásaiban kifejezi, képes legalább haloványan megközelíteni mindazt a tökéletességet, amit a Teremtés mutat. A mondanivaló azonban a nyelvi elemek súlya alatt nem veszhet el, mi több tökéletes összhangban kell álljon a szentírásokkal, és az azokat hitelesen oktató tanítókkal, a tanítványi láncolat minden utasításával. A szentírások, amelyek alászálló kinyilatkoztatott tudásként nyilvánulnak meg, az Úr szavai, vagyis minden létező dolog axiómáiként értelmezendők.

Kreativitás és költői korlátok a szakrális irodalomban

De vajon a vallásos művészetben hogyan nyilvánul meg az egyéni alkotóerő, a kreativitás, hogyha minden az előző tanítások által lefektetettnek felel meg, hogyha megfigyelve az elődök és a sásztrák (szentírások) kijelentéseit, és követve azokat, gyakorlatilag el kell ismételnünk a korábban hallottakat?
A személyes megnyilatkozásnak helye van a vallásos irodalomban, amíg a tanítástól nem tér el. Az egyéni hangulat bámulatosan képes leírni az adott korszakot, melyben a művész alkot, és képes megismételhetetlen csodává varázsolni az alkotást. Az egyéni hangulat nem a költő viszonya a saját témájához vagy művéhez, hanem viszonya Istenhez, amely minden élőlény egyedi sajátja. A kreativitás helyet kap minden szóban, minden sorban, amely kimondatlanul is felszólítja az alkotót: az alapigazságokat megtartva alkoss újdonságot. A kreativitás ebben az értelemben a vallásos művészetben teljes tökéletességében képes kiforrni, hiszen ez sem jelent többet valójában ÚJRA-alkotásnál. A művészetben tehát az egyidejű egyezőség és különbözőség filozófiai tételét (acsintja bhédabhéda--tattva) követve, nincs új a nap alatt és mégis van…

Az odaadás és a vallásos érzület megnyilvánulása Dzsájadéva 12. században élt indiai költő tollából, Weöres Sándor fordításában:

Dzsájadéva: Gítá-góvinda
(részlet)

„Szegfűvirágleheletzuhatagos-örömillatú délszaki szélben
Fülemüleszavu kusza méhzizegésű lugas susogó sürüjében
Hari vigad a gyönyörű dalú kikeletben,
Sírjon az elhagyatott, íme táncol a vadörömü lánykaseregben

Vándorok asszonyait szerelem tüze gyötri a szívbe-szövődbe,
Méherajos szirom-árban emelkedik a bakula tárt legyezője,
Hari vigad a gyönyörű dalú kikeletben,
Sírjon az elhagyatott, íme táncol a vadörömü lánykaseregben

Sziromözön illata ostromol, enged a zsengefüzérü tamála,
a szerelem istene körmeiként ragyog a tavaszi kinsuka szála
Hari vigad a gyönyörű dalú kikeletben,
Sírjon az elhagyatott, íme táncol a vadörömü lánykaseregben”

Fodor Kata
www.krisna.hu





 
 
[ 2634 ]
spacer
Szólj hozzá!
spacer 

 
 


Jóska Jósda
Hapci naptár
szerelmi_joslat
Szerelmi kötés
Önismereti jóslat
ciganykartya
szinjosda
slide-tarot
slide-tarot

 
 




 



ciganykartya
joskajosda
szerelmi_joslat
szinjosda
slide-tarot



A Harmonet üzemeltetője az Harmopress Kft.
1999-2016 © Minden jog fenntatva
HarmoNet 1999 óta minden nőnek bejön!
x