HarmoNet Ezotéria-Horoszkóp-2019-10-15
Címlap / Mesék / Lilli: A kis vörösbegy

Lilli: A kis vörösbegy

Nyomtatás NYOMTATÁS konyvjelzo_ikon

HarmoNet Ezotéria-Horoszkóp-2019-10-15

     Egyszer volt, hol nem volt, valahol egy csendes kis ligetben élt, éldegélt egy boldog vörösbegy család. Egy napon a madárszülők úgy döntöttek, megtanítják repülni gomb szemű csemetéiket. Egyenként kiterelték őket egy vaskos ágra és megmutatták nekik, hogyan kell kis szárnyaikkal sebesen csapkodni, milyen szögben kell fark– és szárnytollaikat tartani ahhoz, hogy a levegőben maradjanak. 

 

     Egyszer volt, hol nem volt, valahol egy csendes kis ligetben élt, éldegélt egy boldog vörösbegy család. Egy napon a madárszülők úgy döntöttek, megtanítják repülni gomb szemű csemetéiket. Egyenként kiterelték őket egy vaskos ágra és megmutatták nekik, hogyan kell kis szárnyaikkal sebesen csapkodni, milyen szögben kell fark– és szárnytollaikat tartani ahhoz, hogy a levegőben maradjanak. A picik lelkesen gyakoroltak estig, amikor a szülők úgy döntöttek, hogy ideje aludni menni. Hazaterelték a kis csapatot, betakargatták szárnyaikkal a fiókákat és mély álomba merültek.
     Csakhogy a legkisebb madárka, egy csöppnyi pelyhes jószág még nem unta meg a játékot és nem akart elaludni. Csendesen a fészek széléhez lopózott, kiterjesztette szárnyacskáit és egy halk, boldog csippantással levetette magát az ágról. Mindent úgy csinált, ahogy a mamája és a papája tanította és nagyon büszke volt rá, hogy könnyedén röppen fáról fára; csak azt nem vette észre, hogy egyre távolodik a biztonságos, puha fészektől, ami lassan eltűnt a sűrű erdő egyforma fái és tisztásai között. A kis vörösbegy a földre huppant amikor megunta a repülést és ott lihegett egy darabig. Mitagadás, nagyon elfáradt. Óvatosan lépkedett a magas fűszálak között és mivel nagyon megéhezett, elhatározta, hogy valami ennivaló után néz. Emlékezett, hogy a szülei gyakran hordtak neki és testvéreinek hernyókat, amiket a földből húztak elő és azt is jól tudta, hogy egy hernyó annál jobb, minél nagyobb és szőrösebb. Épp amikor erre gondolt, megpillantott valamit a fűben. A valami ott hevert a csőre előtt, egészen hosszú volt – annyira, hogy nem is látta a végét – és teljesen beborította a szürkés szőr. A kis vörösbegy boldogan kapta a csőrébe a hernyót, élete legnagyobb hernyóját és teljes erőből húzni kezdte. Ekkor furcsa hangot hallott, majd hatalmas árny sötétítette el fölötte az eget. Szegény kismadár rémülten ugrott hátra és menekülőre fogta. Épp a háta mögött terebélyes, odvas fa állt, annak gyökerei közt keresett menedéket, onnan pislogott kifelé rémülten. A lény, aki halálra ijesztette, ott állt a fa előtt. Hatalmas volt, szürke, szemei sárgán villantak; az ő farkát vélte a kis vörösbegy hernyónak. Ekkor a szörny nyájasan elmosolyodott és szelíd, doromboló hangon megszólalt.
     – Sajnálom, ha megijesztettelek – mondta, – de hát te is megrémítettél engem. Olyan erősen húztad a farkam, hogy azt hittem, a róka kapta el.
     Várt egy kicsit, de mivel a madárka egy szót sem szólt, folytatta.
     – Én a Macska vagyok – mutatkozott be udvariasan. – Az erdő madarai mind a barátaim, szeretnek engem és én is szeretem őket. Legyél te is a barátom, kérlek! Nem bántok én senkit sem, valójában egészen félénk vagyok. Szükségem van valakire, aki megvéd ebben a hatalmas erdőben. Nem vigyáznál rám? Te olyan erős és bátor vagy!
     Miközben ezt mondta, lehajtotta a fejét és kérlelően pislogott a vörösbegy rejtekhelye felé. Olyan elesett volt hirtelen és már egyáltalán nem látszott szörnynek vagy félelmetesnek.
     "Egészen csinos jószág – gondolta a kismadár – Igaz, kissé félénk, de én vigyázhatnék rá. És milyen szép a puha, szürke bundája, hogy csillognak sárga szemei!"
     – Ha tényleg akarod – szólalt meg végül, – vigyázhatok rád. Igaz, még csak most ismerkedem az erdővel, de biztosan jól elboldogulok majd.
     – Hálára kötelezel – dorombolta a macska – Gyere közelebb, nem látok túl jól a sötétben. Hadd nézzem meg az én jótevőmet alaposabban!
     A kis vörösbegy bátran bújt ki lyukból, ahová előzőleg olyan fejvesztve menekült.
     – Itt vagyok! – csiripelte büszkén. Azután sárga villanást látott, gonosz, gúnyos fényt a macska szemében, aki húsz karmát kimeresztve, hegyes fogait csillogtatva vetette rá magát. A kis vörösbegy pedig menekült. Hol futott, hol repült, maga sem tudva merre, csak minél messzebb a szörnyetegtől, aki az életére tör. A lázas rohanás végén kibukkant a fák közül a szikrázó csillagokkal telehintett ég alá. Úgy pottyant szegény fáradt kismadár a földre, mint egy darab kő. A macska nem volt sehol, ki tudja mikor maradt el mögüle. Kezdett megnyugodni és amikor szíve dobogása csillapodott, megérezte, hogy milyen nagyon fáradt. Gyöngyszemei lecsukódtak, fejét szárnya alá dugta, pihegése lelassult. Ott aludt el a porban kuporogva.
     Másnap reggel léptek neszére riadt. Az ég ragyogóan tiszta kék volt, mindenütt sárga búzakalászok ringtak, a levegő meleg volt és édes. Ismét meghallotta a léptek zaját és menekülni próbált; de alig mozdult, amikor szárnyaiba éles fájdalom hasított. Elgyötörten rogyott a földre és ekkor meglátta az idegent. Hatalmas volt, sokkal nagyobb, mint a macska, a kis vörösbegy egészen kitekerte a nyakát, hogy megnézze magának, de a nap elvakította, ahogy a magasba vesző alakot kémlelte. Azután egy hangot hallott és ez a hang olyan kedves volt, olyan dallamos, hogy a kismadár rögtön megnyugodott, tudta, hogy az, aki ilyen hangon szól, biztosan nem akar ártani neki.
     – Hogy kerültél ilyen messze az erdőtől, kismadár? – kérdezte a hang, majd az ember, akihez tartozott – tudta, hogy ember, hiszen a szülei gyakran meséltek neki és testvéreinek ezekről a különös teremtményekről – óvatosan letérdelt és lehajtotta a fejét, hogy jobban szemügyre vehesse őt. A kismadár egy hatalmas orrot látott belőle először, majd egy hihetetlenül dús szemöldököt, feketén csillogó szempárt és egy kedvesen mosolygó szájat.
     – Hiszen te még igencsak fiatalka vagy – szólalt meg ismét az ember – Hol hagytad a szüleidet?
     – Nem tudom – sírta el magát a madárka – Eltévedtem, már soha többé nem találok haza.
     Az ember a tenyerébe vette őt, amely bár kissé kérges volt, mégis kényelmesebbnek tűnt a világ legpuhább fészkénél is, fölésimította a másik kezét és gyöngéden megcirógatta.
     – Én az Örök Vándor vagyok – mondta – Ha akarod, velem maradhatsz. Majd én vigyázok rád és akkor nem kell semmitől sem félned. A kis vörösbegy elgyötörten bólintott és még beljebb fúrta magát a Vándor tenyerébe.
     Így keltek útra együtt. Bejártak erdőt, mezőt, városokat és falvakat, láttak sok csodát. A kismadár az Örök Vándor tarisznyájában utazott, ha hidegre fordult az idő, köpönyege belső zsebébe bújt el, szép nyári napokon pedig vagy a vállára ült, vagy mellette repkedett boldogan. Eltelt egy év és a madárka azt hitte, hogy már mindig együtt maradnak. Megszerette az Örök Vándort, ragaszkodott hozzá és az az ő nyugodt, csendes módján szintén megszerette kis útitársát.
     Egy tavaszi napon zöld ligetbe érkeztek. A nap betűzött a faágak között, hiú tündérként illegették magukat a sugarak a füvön. Mindenhonnan madárdal szólt és ez a dal olyan szívfájdítóan ismerősnek tűnt!
     – Megérkeztünk – szólalt meg váratlanul az Örök Vándor.
     – Miért? – csiripelte kíváncsian a madárka – Mit keresünk itt?
     – Ez itt a Vörösbegyek Erdeje. Ezentúl itt fogsz lakni.
     – Azt hittem te sehol sem telepszel le! Hiszen mindig azt mondtad, hogy neked sehol sincs otthonod! – csodálkozott a kis vörösbegy.
     – Nekem nincs is – válaszolta az ember – Ez a te otthonod. Meglátod boldog leszel itt.
     – De én veled akarok menni! – tiltakozott a madár.
     – Rendben – engedett a Vándor – Reggel visszajövök és ha még mindig nem akarsz itt maradni, magammal viszlek.
     Ezzel letette őt egy alacsony ágra, megcirógatta szárnyait, szomorúan elmosolyodott, majd egy szó nélkül megfordult és elment. Szegény kismadárnakegyáltalán nem tetszett az egyedüllét ebben az idegen erdőben. Morcosan összekuporodott az ágon és hogy valamit mégis csináljon, ide-oda lépegetett. Elhatározta, hogy itt, helyben fogja megvárni a reggelt, egy tapodtat sem mozdul. Ekkor azonban füttyszó csendült a közvetlen közelében. Bátor, tiszta ének volt és ő értette minden hangját. A tavaszról, az erdőről dalolt az idegen, arról, hogy milyen pompás dolog vörösbegynek lenni. Majd látta, hogy a dalnok szárnyra kap és eltűnik a fák között; ő pedig elindult utána.
     Amikor másnap az Örök Vándor megérkezett a ligetbe, a kis vörösbegy sehol sem volt, így leült egy fa alá és dudorászni kezdett. Hamarosan szárnycsattogást hallott, barna és rozsdaszín tollak villantak a levelek között, kis barátja érkezett meg.
     – Igazad volt – mondta a madárka és szomorúan pislogott.
     – Tudom – válaszolta a Vándor – Már akkor tudtam, hogy így lesz, amikor először megláttalak.
     – Mennem kell – szipogott a vörösbegy – De ugye gyakran meglátogatsz majd?
     – Hát persze! – mosolygott a Vándor – Isten veled! Vagy még inkább, viszontlátásra!
     Felállt és leporolta szürke nadrágját, vállára kanyarintotta a tarisznyáját.
     – Viszontlátásra! – kiáltotta a kismadár – Minél hamarabb gyere vissza!
     Az Örök Vándor bólintott és újból nekivágott a nagyvilágnak. Ahogy átvágott az erdőn, mindenütt a kis vörösbegy éneke kísérte.




 
 
[ 1974 ]
spacer
Szólj hozzá!
spacer 

 
 


Jóska Jósda
Hapci naptár
szerelmi_joslat
Szerelmi kötés
Önismereti jóslat
ciganykartya
szinjosda
slide-tarot
slide-tarot

 
 




 



ciganykartya
joskajosda
szerelmi_joslat
szinjosda
slide-tarot



A Harmonet üzemeltetője az Harmopress Kft.
1999-2016 © Minden jog fenntatva
HarmoNet 1999 óta minden nőnek bejön!
x