Lelkes Miklós: Álmok Kertje
hirdetés
Címlap / Psziché / Lelkes Miklós: Álmok Kertje

Lelkes Miklós: Álmok Kertje

Nyomtatás NYOMTATÁS konyvjelzo_ikon

HarmoNet Ezotéria-Horoszkóp-2021-06-18

Magam is csodálkozom rajta, hogy így hetven felé kezdem igazán érzékelni az addig is tudottat: a múlandóságot. Biztosan sokan felkapják fejüket: giccses cím után banális igazság! Hiszen a közmondás is úgy tartja /bár az átlagéletkor megnövekedésével veszített szószerinti értékéből/: "Hetven felé - hazafelé." 


Rendezvénynaptár
Magam is csodálkozom rajta, hogy így hetven felé kezdem igazán érzékelni az addig is tudottat: a múlandóságot. Biztosan sokan felkapják fejüket: giccses cím után banális igazság! Hiszen a közmondás is úgy tartja /bár az átlagéletkor megnövekedésével veszített szószerinti értékéből/: "Hetven felé - hazafelé."

Én azonban nem a halálra gondolok most, bár az a múlandóság végpontja, hanem a múltra. Most egyszerre hihetetlen, hogy elmúlt a múlt, amely iránt egyébként nincsen semmiféle nosztalgiám. Egy-egy darabkája jó volt, esetleg nagyon jó, de azt a darabkát már akkor sem lehetett kiszakítani a jelen egészéből, - mint lehetne hát kiszakítani most, a múlt egészéből?

Tulajdonképpen sehol sem éreztem jól magam, csak a Kertben. Ott sem teljesen, de csak azért, mivel bennem volt a félelem: előbb-utóbb behívnak a Házba, ami természetes volt, mégis nemkívánatos, kivéve, ha éhes volt a gyerekember, vagy már le kellett feküdnie aludni. Szívesebben ettem egy darabka üres kenyeret a Kertben, mint finom krumplipaprikást kolbásszal a Házban. Anyai Nagymamám pompásan készítette el ugyan, és szeretettel adta, de nehezen viseltem el a felnőttek világát /melyben Ő számomra kedvező kivétel volt!/. Szó sincs róla pedig, hogy a többi felnőtt nem szeretett, sőt, ennek nagyonis ellenkezője igaz, de szeretetükben gyakran volt valamiféle fáradt türelmetlenség, ellenséges hang, kiszámíthatatlanság. Akkor is tudtam, hogy a legtöbb felnőtt nem tehet erről, mert hajszolja, elcsigázza őket a felettük uralkodó Világ, amely sokkal rosszabbul bánik velük, mint ők bánnak - olykor - a gyerekekkel. Tudni tudtam ezt akkor is, gyermekként, de elfogadni nem, sem akkor, sem ma - a Világtól.

A Kert, az viszont csodálatos volt! Harkály dobolt indulót a diófán zöldnek, kéknek, miközben rovarbábot keresett - önmagának. A Kertben sokféle bokor, fa volt, olykor magas fű is, nyáron sárga almák hullottak a földre, mesebelien édesízűek, olyanokat sohasem láttam később sehol, tudom, most sokan azt hiszik: nosztalgiázok, pedig ez a színigazság. Szilvafák, barackfák termése cukrosodott, olykor talán túlságosra is. A Kertben ideig-óráig el lehetett bújni a Világ elől, lefeküdni a meleg kövekre, elnézegetni a hangyák emberi szemnek mulatságos kicsinységét, olvasgatni Mackó Úr utazásairól a bodzabokor rejtekében, míg felettünk lassan változott Felhőország, és elképzeltünk egy másik Jövőt, de végül mégiscsak nem az jött meg.

Ma már a saját magam teremtette Virtuális Kertben élnék, de, persze, engem sem hagy békén a Világ, gyakran behív a Házba, a rosszul felnőtt felnőttek világába, ebbe az egyszerre nevetséges és félelmetes Bolondokházába. A jól felnövő felnőtt gyermek lehetne újra, magasabb szinten, - mi lehetne ennél szebb, nagyszerűbb? - de éppen ezt nem engedi meg a Világ.

A Múlt darabkái azért elő-előjönnek, nevetségesen, hasztalanul, csak bánatot keltően. Stefi Nagymama /apai Nagymamám/ saját maga készítette málnaszörpjének színe egyik /ha nem is egyedüli/ forrása annak, hogy a piros szín felidézésekor majdnem mindig tudok írni valamiről. Anyai Nagymamám jószívűségére olykor "belső könnyekkel" emlékezem. Milyen érdekes, hogy a szeretet emléke is bántani tud, sőt, talán sok mindennél sokkal jobban, ahogy múlik az idő!
Számtalan megnyilvánulása volt ennek a jószívűségnek, ha rossz voltam, akkor is inkább megértő maradt /öcsém, ahogy visszaemlékezem, alig-alig tett valami rosszat gyermekkorában/. Anyai Nagymamám sokszor adott nekünk valami külön elemózsiát Kertbe indulásunk előtt...

A Kert tett költővé úgy, hogy mégse legyek az a Világnak, csak a magam Édenkertjének. A Kert tanított meg lenézni a képmutatást, mások bántását. No meg Anyám szeretete is tanított, - vagy csak örököltem Tőle azt a szeretetet, amely távol áll a "mindent megbocsájtó" szeretettől, van benne gyűlölet is a rossz iránt, éles gúny is, ha talán utóbbiakból nem is annyi, mint Anyám szeretetében volt.

Ó, Idő, Múlt, Jelen, bonyolult kaleidoszkóp a térben! Akárhányszor rázlak is össze, mindig úgy vagy más, hogy mégis ugyanaz vagy. Fénylenek a porcelánok a másik házban, az anyai nagyszülők házában, Kálmán Nagypapa fontoskodik, pipázik, éreztem, hogy szeretnek, mégsem szerettem náluk lenni, mert kényesen vigyázni kellett mindenre, és ez feszélyezett. Kálmán Nagypapában volt valami tartózkodás az emberektől, ami bennem is megtalálható. Sok mindenben igazuk volt bizonyos nézőpontból, ma mégis, most már szabadon megtehetem, felugrom az asztaltól, kezemben a tányérral, evés közben sétálok a szobában, gondolkozom. Tudom, hogy le kellene ülnünk a szépen megterített asztalhoz, úgy ebédelnünk, vacsoráznunk, az az étkezés sokkal egészségesebb, mégsem vonz az apai nagyszülők házának szépen megterített "asztal-múltja", amelyben egyébként ritkán volt részem. Porcelángyűjteményük pedig /no, ne gondoljon senki valami különleges, nagy gyűjteményre!/ arra tanított, átvitt értelemben is: bizonyos dolgokat jobb elkerülni, törékenyek! Még sohasem vásároltam saját magunknak porcelántárgyat.

Igen, igen, a Kert hiányzik ma is, de már nem a Múlt gyermekkori kertje /melyet azóta részekre szabdaltak/, hanem az a Virtuális Kert, amelyet meg szerettem volna magamnak teremteni, a Lehetetlenség Kertje, valamiféle Édenkert. Ebben a mostani Világkertben önzés, irígység, kegyetlenség, gonoszság, hazugság, álszenteskedés, önkényeskedés uralkodik. Ez az igazság, mellyel szólamszinten nap mint nap találkozunk ugyan, de nincs szembenézés valódi tartalmával. Miért is lenne a megvetendő eszmék mai világában?

Abban azért bizonyos vagyok, hogy a Virtuális Kert vágyával nem vagyok egyedül. Valódi Kertté válását ugyan talán senki sem meri remélni manapság, de azt azért, szerintem, jónéhányan érezzük: menekülnünk kellene saját Kertünkbe, saját Álmainkba, menekülni, menekülni, - amíg el nem érkezünk saját elmúlásunk-múlandóságunk végpontjáig.

/Az "ÁLMOK, TÁJAK, EMBEREK"-ből./



 
 
[ 1527 ]
spacer
Szólj hozzá!
spacer 

 
 


Hapci naptár
szerelmi_joslat
Szerelmi kötés
Önismereti jóslat
slide-tarot

 
x