Sárkányos lány 2.
Címlap / Psziché / Sárkányos lány 2.

Sárkányos lány 2.

HarmoNet Ezotéria-Horoszkóp-2024-03-19

Kicsi korunk óta nagyon önállóak voltunk, ami végül is a kényszernek köszönhető, anyu nem tudott volna egyszerre velünk is lenni, meg több állást is vállalni. Így azután már elsőben pár hét után egyedül jártam iskolába, ami körülbelül egy kilométerre volt,  

Kicsi korunk óta nagyon önállóak voltunk, ami végül is a kényszernek köszönhető, anyu nem tudott volna egyszerre velünk is lenni, meg több állást is vállalni. Így azután már elsőben pár hét után egyedül jártam iskolába, ami körülbelül egy kilométerre volt, és mindenféle forgalmas utakon kellett átkelni, esetleg trolival is mehettem egy megállót. Egyszer anyu beiratott agyagszakkörbe, és megmutatta hogyan kell oda menni. Kisétálok a Vörösvári útig, ami jó messze volt, átkelek rajta, majd felszállok a hatos buszra. Erre legközelebb kisétáltam, de láttam, hogy jé, milyen jó, ennek a nagyon forgalmas útnak ezen a felén is van hatos busz. Fel is szálltam rá, és mire a Margit-hídhoz értünk, már sírtam, mert rájöttem, hogy nagyon eltévedtem. Valamelyik kedves utas végül hazairányított.

Óbudán laktunk, zöldövezetben, egy vörös bérházban. Szép nagy kertünk volt. Anyu gyönyörűen berendezte a lakást, inkább ízléssel, mint pénzzel (ez az egyik oka egyébként, hogy nem tudtam, hogy valójában nincs elég pénzünk, a másik pedig, hogy anyu soha nem éreztette velünk). Tizenöt évig dolgozott kirakatrendezőként és dekoratőrként. Az egész nagy gyerekszobát kitapétázta például fehér-piros textillel. Mindketten kaptunk egy-egy hatalmas nagy íróasztalt, ami szintén piros lett.

Innentől nagyjából el sem mozdultam az íróasztal mellől. Egyfolytában alkottam. Feltaláló szerettem volna lenni – még mielőtt az ügyvédi pályát szúrtam volna ki. Nagyon szépen rajzoltam, és amúgy is mindig mindenben nagyon tehetséges voltam. Anyu egyik barátnője nemrég ezt úgy fogalmazta meg velem kapcsolatban, hogy aki le van öntve tehetséggel, az le van öntve.

Nagyon korán kezdtem el járni, beszélni, pizsamát felvenni, miegymást. Mindent nagyon gyorsan és könnyen tanultam, anyu szerint bármihez nyúltam, azt tökéletesen csináltam. Manapság kételkedem abban, hogy ez a sok kiváló képesség áldás volna, inkább úgy érzem, hogy nehéz így egy dologra koncentrálnom, egy dologban valóban jónak lennem.

A küzdősportoktató szülők egyébként a szomszéd házban laktak, és az anyuka anyu jó barátnője volt, a fia, akit rendszeresen eltángáltam, és aki velem egyidős volt, Marci jó barátja, lánya pedig, aki Marcival volt egyidős, az én barátnőm.
A szülők vasszigorral követelték meg a gyerekeiktől, hogy jók legyenek, és jól tanuljanak. Anyu nemrég mesélte, hogy Rebekáról (anyu második házasságában született húgomról) eszébe jutottam, ahogy annak idején a barátnőjének mondta, hogy mennyire szereti, hogy én iskolába járok, mire a barátnője mondta, hogy persze, mert folyton ötösöket hozok. Erre anyu azt felelte, hogy frászt, azért szereti, mert olyan megható ahogy két szökőkúttal (copffal) a fejemen, hátamon nagy hátitáskával bandukolok az iskolába.

Nem tudom, hogy sírtam-e első nap az iskolában, én inkább kifejezetten úgy emlékszem, hogy dagasztott a büszkeség, bár nagyon meg voltam illetődve. (A barátnő fia viszont sírt, kétszeresen is, egyrészt az új helyzettől, másrészt mert velem akart egy osztályba kerülni, de nem úgy osztották be).

Rögtön a legjobb tanulók közé kerültem. Eleve szinte minden rám ragadt, amit az órán hallottam, de amúgy is nagyon szorgalmas voltam. Ha nem csináltam volna meg valamilyen leckét, nagy lelkiismeretfurdalásom támadt volna. Elsőben egyszer kaptam egy intőt, mert beszélgettem, nagyon is emlékszem a szégyenre és megaláztatásra, amit éreztem. Egyáltalán nem kellett volna ilyen komolyan felfogni, tulajdonképpen egyedül én vártam el magamtól hogy tökéletes legyek. Egyszer pedig – emlékszem – a konyhaasztalnál próbáltam a történelemleckét a fejembe verni, de valahogy nem ment, nem tudtam koncentrálni. Teljesen elkeseredtem, bántott a kudarc, a sikertelenségem, már szinte sírtam. (Apu épp akkor jött látogatóba, és mondta, hogy ne problémázzak annyit, mondjam el, hogy a németek megtámadták az oroszokat, akiknek ez nem esett jól, ennyi.) Halálosan komolyan vettem az egész iskolát. Csak ötöseim voltak, kitűnő tanuló voltam, minden év végén jutalomkönyvet kaptam, és negyedikben hármunkat egy évvel előbb avattak kisdobosból úttörővé, mint a többieket.

Az iskola mellett, hetente kétszer, ritmikus sportgimnasztikára jártam hat évig, amiért a mai napig hálás vagyok azóta is megmaradt hajlékonyságom miatt. Ebben is elsők közt voltam, a bemutatókon mindig első sorban, középen szerepeltem. Azután egy évig jazzbalettoztam, de közben kicsit karatéztam is, dzsúdóztam is, pingpongoztam is, úsztam is, sőt jógázni is jártunk anyuval (emlékszem a mantrákra, az illatokra, és a végtelen nyugalomra).

Így hát az iskolában a tornaórákon is rendben volt minden, kivéve a futást, amit betegesen utáltam karöltve az énekórákkal. A gyomrom görcsbe rándult tőlük. Később, amikor rájöttem, hogy a tanárok nem istenek, már csak közöltem, hogy nyugodtan írják be az egyest, én nem futok, és nem énekelek. A bizonyítványomat így sem merték lerontani. Egyszer azonban énekórán bejött a rettegett orosz tanárnő helyettesíteni, aki kiszúrt magának, így negyvenöt percen át engem próbált énekeltetni, és neki én sem mertem ellenkezni. Óra végén közölte, hogy az egész iskolában kilencszáz gyerek közül nekem van a legrosszabb hangom. Így utólag azt üzenem neki, hogy kapja be, nézzen utána, mit jelent a pozitív ösztönzés a nevelésben, és tegye magáévá azt.

Az osztályban rögtön átvettem az irányítást, mindig is én voltam a társaság középpontja, az örsvezető, rajtitkár, egyebek. A tanárok, ha el akartak érni valamit az osztálynál, azt rajtam keresztül intézték. Az alsós napközis tanítónak, Marika néninek is én voltam a kedvence, ez abból derült ki, hogy mindig engem küldött ki egy pohár vízért (néha a Mónikát is). Én is nagyon szerettem őt. Szóval kivételeztek velem, ami egyrészt jólesett a hiúságomnak, másrészt viszont mindig kiálltam az igazságtalanságokkor, akkor is, ha az az én előnyömre történt. Rendkívül fejlett volt az igazságérzetem, és hozzá rendkívül nagy pofám volt, így rengeteget harcoltam a tanáraimmal. (Viccesnek tartom most már ezeket a tulajdonságaimat, például – bár ugyanolyan vehemenciával harcolok, hiszen a temperamentumom nem változott – már nem gondolom azt, hogy létezik abszolút igazság.)
Ha egy jó tanuló – beleértve engem is – felelt, és nem igazán megérdemelve jó jegyet kapott, csak azért, mert jó tanuló, azonnal felálltam, és szónoklatba kezdtem. Ugyanez történt, ha szerintem a rossz tanuló nem is felelt olyan rosszul, mint ahogy osztályozták.

Kicsi korom óta egészen határozott elképzelésem volt, hogy milyen ruhát veszek fel és milyet nem, úgyhogy a kötelező iskolai köpeny rendszere például elég fájdalmasan érintett. Ráadásul mindig is undorodtam a gomboktól (anyutól örököltem), és köpenyt másfajtát nem lehetett kapni az „átkosban”, mint gombosat, és nejlondzsörzét. A hideg kirázott tőle, meg az elmélettől is, miszerint uniformizálni akarnak minket, így aztán fellázadtam, nem hordtam. Később a barátnőmmel és anyukájával gyártottunk egy szép sötétkék vászoncsíkot, aminek a közepébe lyukat vágtunk és fehérrel beszegtük, ez azután nagy divat lett a suliban.

...

Az iskolán kívül a szabadidőmet – az alkotás mellett természetesen – először Barbi babázással és azok gyűjtésével töltöttem. Apu mindig is jómódú volt, és sokat járt külföldre, így gyönyörű babáim, házam, lovam, és egyéb Barbi-játékaim voltak. Szalvétát is gyűjtöttem, bélyeget is, és igazi Ápisz-mániám alakult ki. Hatalmas, gyönyörű, külföldről származó radírgyűjteményem volt. Már ekkor világossá vált, hogy a pénzzel nem tudok bánni, két kézzel szórom, amint egy kevéshez jutottam, rohantam elkölteni, tulajdonképpen még az is mindegy volt, hogy mire. Marci, velem ellentétben spórolós volt, aminek az lett az eredménye, hogy az övét is elköltöttem, folyton tartoztam neki.

Azután ott voltak a fiúk, ha már a szabadidőnél tartok. Ha jól emlékszem, már az óvodában is volt barátom. Első osztálytól kezdve név szerint is emlékszem rájuk. Mindegyik komoly, hosszú kapcsolat volt. Rajtuk kívül is azzal szórakoztattam magam, hogy még hány fiú lesz szerelmes belém az osztályból, otthon pedig kipipálgattam a névsort, és nagyon elégedett voltam, amikor már senki sem maradt ki belőle. Elcsábítottam, majd ejtettem őket. Mindig is jobban izgatott a vadászat. Hatodikos koromban, 12 évesen volt az első komolyabb kapcsolatom, bár még itt is csak annyi volt a maximum, hogy egymás kezét fogtuk. Néha eszembe jut, hogy ő ma az egyik legszebb férfi lehet a Földön. Sűrű fekete haja, gyönyörű fekete szempillái, sötétbarna szeme és szeplői voltak. Abban a házban lakott, amelyikben anno József Attila. Azután kiszerettem belőle – egy év után –, és a már említett másik klikk vezetőjével kezdett el járni pont akkor, amikor az összeveszett velem.

Nyomtatás NYOMTATÁS konyvjelzo_ikon

Képforrás: Canva Pro adatbázis.




 
 
[ 1208 ]
spacer
Szólj hozzá!
spacer 

 
 


Hapci naptár
szerelmi_joslat
Szerelmi kötés
Önismereti jóslat
slide-tarot
 
 
x