HarmoNet Ezotéria-Horoszkóp-2019-07-20
Címlap / Te+Én+Szex / Halálos-e szerelem? Ha szinte belehalsz, vagy ha elveszítetted

Halálos-e szerelem? Ha szinte belehalsz, vagy ha elveszítetted

Nyomtatás NYOMTATÁS konyvjelzo_ikon

HarmoNet Ezotéria-Horoszkóp-2019-07-20

Hányszor mondjuk azt, hogy halálosan szerelmes vagyok? Hányszor kiabáljuk, hogy ebbe belehalunk, vagy hogy meghalunk, ha elhagynak bennünket? De belegondoltunk-e, vajon mi lesz, ha tényleg és valóban meghal az, akit szeretünk, akibe szerelmesek vagyunk? Nem is beszélve arról, hogy egyszer mi is meghalhatunk.  

 
Ha szerelmes vagy és nem azt érzed, hogy mindjárt belehalsz, akkor nem is vagy szerelmes. Szerethetsz, jól lehetsz, mindent tehetsz, és minden lehetsz, de ha nem törted át a mindenkit béklyóban tartó dimenziók kapuját, akkor nem vagy szerelmes igazán, csak úgy tetszik valaki, vagy megkívántad, vagy valami érdek fűz hozzá esetleg, de nem vagy szerelmes. Nem, nem vagy AZ!

Állítom. S hogy miért? Mert az emberek közti szerelem, amit oly sokan megvetnek, elvetnek és elmenekülnek előle egyenlő az Isten iránt érzett őrült szenvedélyünkkel, hogy odatartozzunk, hogy visszajuthassunk hozzá, a nagy egészbe és kérjük, kívánjuk, követeljük, reméljük és könyörögjük, hogy ne vessen ki bennünket onnan többé sehova sem…

Maradj velem örökre!

Nézd meg Bertolucci csodálatos filmjét a 68-as francia lázadásokról, a testvérpárról, annak is a meghatározó női tagjáról, aki riadtan és örülten kérdezi, ismételgeti ikertestvérének: ugye nem hagysz el sose, ugye, velem maradsz örökre?

Mert az „összetartozás” emberi életünk legfontosabb szükséglete.



Hadd maradjunk most már mindig és mindörökre az oltalmazó és szerető karjaiban, örökre, mindent elfedve és elfelejtve, ami eddig volt, mindent megbocsátva és mindent szeretve, csak szeretve és szeretkezve a világgal, az univerzummal, az istenekkel, és veled, te ember, aki itt megjelentél az Isten képében, őt helyettesítve… 

És most mit tegyek veled? Hisz nem te vagy az Isten, akihez visszamegyek egyszer, mégis te vagy itt velem. Hát éppen ezért azt kérem és követelem tőled, amit az Istenemtől is, hogy szeress, szeress örökké engem, csak engem, ne hagyj el, ne hagyj magamra, legyél velem, legyél bennem mindig, és minden percben fogd a kezem…
Képes-e egy ember erre? Hm? Nem, sajnos ezt nem hiszem.

Az ember nem Isten; esendő és halandó

Minden ember határokkal, korlátokkal, saját szenvedésekkel és történetekkel gátolva, hogyan is lenne képes téged örökre a karjaiban tartani?
Nem is beszélve a genetikáról, arról, hogy 2-3 év múlva a fenének se kellesz, főleg ha a fene egy férfi neve…

Ember vagy férfi legyen a talpán, aki ellent tud állni a mindenoldalú kísértésnek és a valaha szerelemmel szeretett nő mellett tud maradni, tartalmas szeretetté és végtelen boldog kapcsolattá minősítve a kapcsolatát…

Ezer tanácskérő levél, és összetört sors, házasság, beteg, sérült gyerekek és emberek garmada ordítja, hogy elég! Mi ez, mi ez? Ki tudja, mi ez, mit tegyél vele?

Üvöltsél, vagy dobolj, táncolj, ordíts, add ki a fájdalmadat?
És mi van akkor, ha mégis elhagy, ha elhagy az, akit úgy szerettél, mint egy istent?
Akihez örökre oda akartál tartozni?
Ha igazi halállal hal vagy, ha elhagy téged úgy, mintha meghalt volna…
És mi van, ha mással van?
És mi van, ha tényleg meghalt?
Éltél már át ilyet?
Én igen.

17 évesen az első szerelmem meghalt, áramütés következtében egy vonaton, miközben a kilazult fűtésszabályozót akarta leszerelni vagy megszerelni…

Ki tudja ezt ma már megmondani? A felelősség alól mindenki kibújt és rálőcsőlték. Rossz fiú volt, mondták, hiperaktív, túlbuzgó, és iszonyatosan és képtelenül szép és kegyetlenül tehetséges. Hát meg kellett halnia.

Mi lett volna, ha tovább élt volna?
És mi lenne, ha tovább élne, ha tovább élt volna? Hm?
Ki tudja?


Egy meditációs csoportban tanultam azt a technikát, hogy vigyük végig az ilyen hirtelenül megszakadt kapcsolatainkat. Mi lett volna, ha… metódus.

Körbe-körbe, örök karmikus körökbe, örökre

Legújabb kis kedvesem szemébe csak nézek, mint a moziban. Ugyanis Ő is a Szűz jegyében született, mint az első szerelmem, ő is vehemensen szenvedélyesen szexuálisan túlfűtött, és éppen olyan sokoldalúan tehetséges, mint Laci volt anno, és szép és csodálatos és különleges…  És az élet, ez a nagy drámaíró odalökte őt elém, és én nézem, csak nézem őt már örökre magamban is belül…

Mi lett volna, ha tovább élt volna… És ő is néz rám ámuldozó, tágra zárt szemekkel, hogy kivel is hozta őt össze a jó vagy rossz sorsa. Az ő édesanyja ugyanis öt évvel ezelőtt halt meg a pusztító rákbetegség egyik őrült tébolyában. Annyi idős lenne, mint amennyi én most vagyok, vagy talán egy-két évvel fiatalabb is akár, ahogy ő a kiskedves is annyi lenne, vagy ha nem is annyi, de mégis, avagy, de kit érdekel ez az időfaktor…

Itt állunk egymás szemébe nézve. Ő, aki az édesanyját veszítette el és én, aki az első szerelmemet, aztán a többit is mind sorba, mintha ez lenne mindenkinek a sorsa… Minket pedig egymás karjaiba lökött a sorsunk, és még nem tudjuk, mit kezdjünk ezzel a csodálatos ajándékkal, ezzel a felbecsülhetetlen értekkel? Most már örökre magunkhoz láncoljuk-e, dupla ajtót emelve fölé, ötpontos kulcsokkal, avagy engedjük szabadon, mint egy könnyű kis pillangót, akit nem akarunk megölni zárt szobák levegőtlen börtönével…

Nem tudunk mit kezdeni vele, nem tudjuk a nagy SORS mit akar velünk, vergődünk a terhe alatt, és néha röpdösünk a halhatatlan zenéjére kéz a kézben…


De mit tegyünk és hogyan helyes?

Éljük át a fiú-anya-gyermek kapcsolatot újra, vagy a szeretőit, az ősi vérfertőzőt is akár, a mindenem vagy örökre hitetlenségét és hihetetlenségét, mindent, amit csak lehet, vagy azonnal engedjük el egymást most már tudatosan és örömmel.

Mert a halál és a gyász teljesen mást jelent a mi kultúránkban, itt Európában, mint valahol máshol például délen vagy keleten. Ott sok helyen örülnek, ha a lélek végre kiszabadul a test börtönéből, és a kapcsolatokat nem köti örök béklyó egy pap vagy templomi tömeg előtt esküt téve a lehetetlenségre… 

Nehéz feladatokat csak a legjobb tanulók kapnak

De itt és most mi szánalmas és őrült szeretők egymás karjaiban zokogva sem tudunk semmit arról, hogy mi történik velünk, hogy milyen forgatókönyvet írtak meg nekünk odafent… 

Mit tettetek velünk? Hol van ehhez nekünk erőnk és időnk, hogy feldolgozzunk minden gyászt és halált és pusztulást és elmúlást, amikor még az élet mindennapi élésére sem érünk rá? Hogyan dolgozzuk fel itt a halált, a veszteségeket, a fájdalmakat, a buta sértődések és sértések egó ördögeit, melyek eltávolítani akarnak bennünket egymástól és a saját szívünktől és az Istentől minden pillanatban, mert győzni akarnak a kis sátán képzetek a világ felett… 

Hogyan kezeljük a váratlanul és még nagybetegen kapott újrakezdés remélten reménytelen reményét? Mit tegyünk hát Istenem?  Ki mondja meg ezt nekünk? Mert mi már biztosan nem.

Azt hiszem, hogy senki sem…

Mégis nézzük csak, hogy mi is történt! 

Meghalt a szerelmem, igazából, nem csak képletesen 

Laci - az első szerelmem - meghalt akkor, amikor én még csak éppen 17 éves voltam. Meghalt, és én éltem tovább. A lehető legkegyetlenebb büntető karma lehet ez szerintem. Hogyan lehetséges ez? Hogyan élhetsz tovább a szeretet embered nélkül? Nem tudom. Recept nincs rá, ne is várjátok ezt tőlem, csak azt mesélhetem el, hogy mi történt azután. Ti utólag visszabogozhatjátok a szálakat, ha akarjátok és tudjátok, és tehettek vele, amit csak akarok, ha hasonló cipőbe jutottatok. 

Otthon táncoltam éppen szokásos ötórai teámra az erkélyünk ablaküvegei előtt csodálva és csodálkozva gyönyörű testem vonaglásain és rejtelmes mozdulatain, amikor beleberregett a megszokott gyönyörbe az ajtócsengő élesen kihívó hangja. Amikor kimentem az ajtóhoz, ott állt Laci legjobb barátja, Endre, aki azt mondta: „Meghalt a Laci…„, és hozzá fülig érő szájjal mosolygott. Hogy miért, azt ne is kérdezze senki se…Ő is megzakkant a hírtől, ahogyan én is abban a pillanatban, és azóta se tudok mit kezdeni azzal, ha valaki hirtelen és váratlanul eltűnik az életemből. 

Dühöt, és pokoli fájdalmat érzek. Hol van? Keresem mindenütt. Hogy merészeli ezt tenni velem? Ki ő, hogy ilyet megtehet? Ilyen hirtelen, szó nélkül és megint pont velem??? 

Mit tettem én, hogy ez járt nekem már 17 évesen és azóta is számtalanszor az életemben? És mit tehetek én, hogy megállítsam az ördögi kör végtelennek tűnő pörgését végre egyszer s mindenkorra? A temetésen bele akartam ugrani a sírba utána, megnéztem elégett arcát, amit csak egy vöröses barna foltnak láttam, mert már nem ő volt ott, hanem egy égett széndarab, és ő hol maradt? 

Büntetés-e a túlélés?

A következő napokban csak sírni és bőgni tudtam. A suliban, ha a padjára néztem, azt hittem nem élem túl a hiányát. Ezért minden éjjel róla álmodtam 2 éven át folyamatosan… Minden reggel úgy keltem fel, hogy de hát él a Laci, mert azt álmodtam, hogy meghal, és én visszahozom az életbe. Megüti az áram, de sebaj, én visszaütöm, és ő él, élt és élni fog, örökkön örökké, ámen.

Két teljes évet éltem még vele, csak vele éjjelente, és nappal azzal a következővel, aki mellém állt és később a férjem is lett egy időre. De Lacit senki nem pótolhatta a szívemben többé. Legalábbis ezt hittem akkor. De nem így történt. 

Az élet megy tovább…

Mert jöttek az újabb szeretők és szerelmek szépen sorban. És akiket igaz szívvel szerettem, mind oda kerültek, egy helyre a szívemben, a lelkemben. Ugyanarra a helyre. Ez bizony bíztató lehet mindenki számára, aki azt hiszi, hogy nincs tovább élet a szerelme nélkül, és nem pótolhatja többé senki se…

 
 
De bizony hogy van élet, és mindenki pótolható is egy szinten, ha nem is lesz ugyanaz és ugyanolyan. Amit az új ember iránt érzünk, lehet szinte ugyanaz, és akkor csodálkozhatunk, hogyan hívja elő belőlünk a szeretetet és a szerelemet egy másik ember is…És akkor rájöhetünk, hogy ez az érzés független mindenkitől , mert bennünk lakozik, de függ is mindenkitől, mert csak bizonyos emberek hívhatják elő belőlünk újra és újra. Ám jó hír, hogy újra és újra… 

Most is itt van velem ő, egy másik ember, és mintha minden szerelmem és maga Laci is itt élne még velem, de már benne, összegezve és összeszedve mindet. 

Mit tegyél, hogy ne félj elengedni őt?

Hát mit tegyél, ha félsz, ha nem akarod elveszíteni a kedvesedet? Mit tegyél, ha vele akarsz maradni most már örökre? Szeresd őt feltétlen szeretettel, és örülj annak, hogy ő létezik, és hagyd, hogy szabadon éljen és megélje azt, aki ő maga. Feltételek és elvárások nélkül szeresd őt, és ne láncold magadhoz sohasem! Öleld át, amikor veled van, és add át magad neki teljesen! Aztán, amikor kimegy az ajtódon, engedd el őt teljesen.

Így, ha bármi is történik, mindig minden rendben van, ami történik, akkor is, amikor veled van és akkor is, amikor nincs veled, mert ő már benned él örökre, ezt soha ne feledd! Ne félj semmit, és ne tégy semmit, csak szeresd, szeresd és szeresd! A jövőt nem sejtheted, s nem tudhatod, hogy ki és mikor megy el tőled, mert lehet hogy ő, de az is lehet, hogy te.

A lényeg az, hogy úgy élj magaddal és vele, hogy ez bármikor nyugodtan megtörténhessen, hogy ne legyen semmi elintézetlen ügyetek egymás között, semmi harag, megbántódás, kimondott vagy ki nem mondott fél-elem… 

Egyetlen dolgod van csak, az, hogy szeress! Életen innen és halálon túl, csak szeress, mert ezen kívül semmi más nem lény-eges. 




 
 
[ 9734 ]
spacer
Szólj hozzá!
spacer 

 
 


Jóska Jósda
Hapci naptár
szerelmi_joslat
Szerelmi kötés
Önismereti jóslat
ciganykartya
szinjosda
slide-tarot
slide-tarot

 
 

ciganykartya
joskajosda
szerelmi_joslat
szinjosda
slide-tarot



A Harmonet üzemeltetője az Harmopress Kft.
1999-2016 © Minden jog fenntatva
HarmoNet 1999 óta minden nőnek bejön!
x