A magányos díva: Domján Edit ismeretlen magánélete
hirdetés
Címlap / Psziché / A magányos díva: Domján Edit ismeretlen magánélete

A magányos díva: Domján Edit ismeretlen magánélete

Nyomtatás NYOMTATÁS konyvjelzo_ikon

domjan3.jpg
HarmoNet Ezotéria-Horoszkóp-2021-05-13


Rendezvénynaptár
Csodálatos vagy, Jozefa!

1964 augusztusában a Madách Színház évadnyitó társulati ülésén meleg szavakkal köszöntötték a színház négy újonnan szerzõdtetett tagját: Domján Editet, Garas Dezsõt, Mensáros Lászlót és Cs. Németh Lajost. Azt is bejelentették, hogy az évad elsõ premierje Marcel Achard A bolond lány címû vígjátéka lesz, a címszerepben Domján Edittel. A darabot, amelyet a francia szerzõ Annie Girardot-nak írt, Párizsban mutatták be, az Antonie Színházban. Nem sokkal a bemutató után maga Achard is eljött Budapestre, hogy megnézze, ugyan mit tudnak ezek a magyarok, hiszen a pesti közönség százméteres sorokban tolong, csak hogy jegyhez jusson. Domján Edit négyszáznegyvenhétszer játszott Jozefát, s ez idõ alatt öt piros szoknyát és négy fekete pulóvert használt el. Marcel Achard-t is egy Domján Editet formázó piros szoknyás, fekete pulóveres babával lepték meg a magyar színháziak. Siker hát jutott neki bõven. Nyilván örült is neki. Ahogy örült annak is, hogy annyi átkuporgatott év után végre volt pénze, s megvehetett bármit. Szeretett ajándékot adni, örült más örömének, olyan ember volt, aki, ha ad valamit, nem azért teszi, mert arra számít, hogy egyszer majd mindezt visszakapja. Az a sokak által csodált belsõ igényesség, ami a próbák alatt, a szerepek elsajátításakor jellemezte, az apróságokban is megmutatkozott. Budapesten az elsõ perctõl a Rotschild Szalonban dolgoztatott, mert tudta, ott jó minõségû anyagokból válogathat. Jó könyveket olvasott, szerette a jó zenét, és mivel fejébe vette, hogy megtanul olaszul, nyelvórákra is járt. Szeretett sétálni az állatkerben, vonzódott az állatokhoz, olyannyira, hogy amikor hosszú évek albérleteskedés után végre önálló lakáshoz jutottak Kaló Flóriánnal, a legszükségesebb bútorok helyett legelõször egy macskát és egy kutyát vett. Princ, az arisztokratikus külsejû orosz agár sokáig élt mellette, egészen addig, míg a színésznõ, nem sokkal halála elõtt, el nem altatta kedvencét. "Nem volt, aki vigyázzon rá - magyarázta szomorúan -, a lakók rossz szemmel nézték, el nem ajándékozhattam, mert ez a kutya nem maradt volna meg senkinél. Ez volt az egyedüli megoldás. Igen, az egyedüli..."
Az emlékek, az epizódok felidézik ugyan a szavait, a hangulatait, de mégsem áll össze belõlük a kép, mégsem érkezik válasz arra az egyetlen kérdésre, hogy miért, miért akart meghalni egy sikeres és szép nõ negyvenévesen. Pontosabban: miért nem akart élni? Mindenki, aki csak ismerte, egybehangzóan állítja, hogy az idõt az ellenségének érezte. Legyõzni való, örök ellenfélnek, akivel harcolni kell. Csak hát szerencsétlenségére éppen olyan ellenféllel akadt össze, aki felett még senkinek nem sikerült diadalmaskodnia. "Negyvenéves koromban meghalok" - mondogatta már a szegedi évek alatt, de ki vesz komolyan egy ilyen kijelentést? Ki gondol arra, hogy az a nõ, aki olyan gyakran, és olyan intenzíven szerelmes, aki körül mindig akad hódolni vágyó férfi, hogy az a nõ valójában mindig magányosnak érzi magát? "Egyedül vagyok, mint az ujjam" - egyedül volt. Pedig a szóbeszéd összeboronálta õt mindenkivel. És sokszor biztosan nem ok nélkül, de igazán már senkivel sem tudta megosztani az életet. Szécsi Pálhoz, a nála tizenkét évvel fiatalabb táncdalénekeshez fûzõdõ szerelme sem a boldogságról szólt. Így utólag, egyre távolabb az idõben nagyon is elképzelhetõnek tûnik, hogy éppen a halálba menekülés szándéka kergette õket egymáshoz.
Hatvanhatban négy bemutatója volt, köztük Karinthy Ferenc egyfelvonásosa, a Dunakanyar, amelyben egy magányos, öregedésnek induló kávéfõzõnõt alakított. Az egyik monológot mintha egyenesen neki írták volna: "... nincs kinek elmesélni, ami egész nap történt, nincs kinek teát fõzni és megmutatni az új kardigánomat, nincs, aki segít megfejteni a keresztrejtvényt, és aki meghõmérõz, ha fáj a torkom, és én is meghõmérzõhetem és borogathatom és ápolhatom és izgulhatok a munkájáért, sikeréért és féltékeny lehetek rá és dühös, és összeveszhetünk és kibékülhetünk... És ott van, csak annyi, hogy ott van a közelemben, hallom a lélegzését, mocorgását.".
Magányos volt és érzékeny. De ennek az érzékenységének a foka csak akkor tudatosodott a többiekben, amikor már késõ volt. Akkoriban még nemigen használták a szót, hogy depresszió, de a tünetek ennyi év után egyértelmûek. Gyakran találták minden látható ok nélkül sírva az öltözõben vagy a díszletek mögött. Többen számoltak be arról is, milyen egyszerû körülmények között élt abban a huszonnyolc négyzetméteres, Fürst Sándor utcai garzonban, amelynek kiutalását volt férje közbenjárására Gobbi Hilda intézte el neki. És az idõ múlt.
Egy év haladék
Harminckilencedik születésnapját váratlan, kitörõ örömmel ünnepelte meg a Madáchos kollégákkal. "Valami furcsa, természetellenes jókedv vibrált benne - idézte fel a Domján Editrõl készült portréfilmben Márkus László. - Amikor megkérdeztem tõle, tulajdonképpen mire iszunk, és miért ilyen feldobott, azt mondta azért, mert hamarosan születésnapja lesz. Már máskor is volt születésnapod mondtam, de ilyennek még sosem láttalak. Képzeld el, Lacikám, válaszolta, azt hittem, hogy negyvenéves leszek, de a Flóri azt mondta, tévedek egy évet. Harminckilenc vagyok. Ezért volt ilyen jókedvû. Talán úgy érezte, ajándékot kapott. Haladékot. Egy évet." A haladékként kapott évnek a végére estek a Jókai Anna egyik kisregényébõl készült tévéfilm utómunkálatai. Mivel a filmben Domján Edit egy negyvenéves, az öregedés és saját kudarcai elõl menekülni igyekvõ, de persze nem tudó nõt alakított, a rendezõvel, Mihályfi Imrével abban állapodott meg, hogy smink nélkül áll a kamerák elé. Az utószinkron felvételénél, amikor kinagyítva látta az arcát és a testét olyannak, amilyen a valóságban volt, megrémült. "Ez vagyok én?" - kiáltott fel fájdalmasan.
Így érkezett el hetvenkettõ karácsonyán a negyvenedik születésnapja. Az emlékezésekbõl lassan összeáll annak a néhány napnak a története. Mindenki észrevett valamit, mindenkinek volt valami rossz érzése, de arra, hogy nagy baj van, mindenki csak késõn gondolt. Domján Edit nem érkezett meg a december 26-i Candida elõadásra a Madách Kamarába. Néhányan taxiba ültek, és kimentek a lakására, hogy megnézzék, mi történt. Mensáros László, Nagy Anna és Bálint András is ott ült a kocsiban. Nem beszéltek, de ugyanattól féltek. A levélbedobó nyíláson benézve látták meg az égszínkék hálóingben lebegõ alakot. Persze rögtön elterjedt, hogy nem egyedül halt meg, hogy talán megölte valaki, de ezeknek a pletykáknak nem volt semmi alapjuk. A színésznõ elõbb gyógyszereket vett be, majd felvágta az ereit, de mert a számára megváltó halál csak nem akart megérkezni, felakasztotta magát. Nagyon akarta a halált. A rádió este tízkor mondta be a hírt, a szokásos - "tragikus hirtelenséggel" - megfogalmazással. Farkasréten temették el, egy egyszerû szerdai napon.

Régi cikkek és visszaemlékezések, valamint Kárpáti György: Domján Edit címû könyve alapján


Előző oldal!
 
 
[ 13494 ]
spacer
Szólj hozzá!
spacer 

 
 


Hapci naptár
szerelmi_joslat
Szerelmi kötés
Önismereti jóslat
slide-tarot

 
/img/hirdetes/2021/baby_more.png
 
x